Shelley : Óda a Nyugati Szélhez
Beküldte Haász Irén - 2015, január 21 - 14:12
(a teljes vers)
Te, vad nyugat szele, őszök fuvalma,
kitől a sok halott levél kereng,
akár a lélek, mi mágus hatalma
elől inal; fakó, veres, beteg
tömeg, mit a döghalál ver; hideg,
kemény, lefagyott rögökbe veted
a szárnyaló magot, sivár, rideg
sötétbe; hulla lesz, fedi sírhant,
amíg Tavasz hugod előlibeg
s egy álmodó világot kelt vígan,
(rügyeknek árja ring a légbe majd),
hogy illat árad, színözön villan.
Erő, mi bárhol alkotásra hajt,
megöl, vagy éltet: hallj engem, ó, hallj!
Te, kin áramlanak a forrongó lég
szívében felhők, mint hullt levelek;
kusza árnyait rázza Óceán, Ég,
Eső, s Villám angyalai vernek
habot széljárt hullám kék tetején.
Mint szikrás hajat fejről emelget
heves menád, a homály elején,
a szemhatártól egekig terjed
a közelgő vihar, loknikat fodroz.
Te, gyászdala a haldokló évnek,
e végső éj lesz kupola sírodnak.
Boltív, mit gőzök vad ereje présel,
s melyből feszítve tör ki, mint a sóhaj,
fekete eső, és tűz és jég: ó, hallj!
Te, ki a mediterrán térséget
nyár-álmaiból életre kelted,
habkő szirt lágyít s vízerek kéksége,
melyek Baiaé-nál érnek tengert;
s álmodni láttál öreg palotákat,
tornyokat, idő árján remegve,
virággal lepve s azúrkék mohával,
édesen, mi képzelhetetlen. Te,
kit útján Atlanti óceánba
hasadt szakadékok kísérnek, s lenn
iszamos virágok, bogas korall
viselnek moszatot; kíméletlen
hangod, sötétséged ismerik, s jaj,
magukat ingva tördelik: - Ó, hallj!
Halott levél, ha lennék, hordanál;
veled repülhetnék, mint gyors felhő;
ha hullám, hatalmad megosztanád,
indulatát lüktetném, vad erőt,
szelídebben, mint te, Fékezhetetlen,
de szabadabban! Ha még fel se nőtt
kamasz lennék, társ vándorló szelekben,
melyek égboltja minden látomást
felülragyog! - Én sosem törekedtem
égő vágyaimmal jutni hozzád.
Kapj fel, mint felhőt, levélt, víztincset!
Vérzem! Zuhanok lét-tüskék hosszán!
A súlyos órák gyors - büszkén, mint te,
igázhatatlan vernek bilincsbe.
Hadd legyek lantod, akár az erdő,
hisz levelem hullván, olyan vagyok!
Akkordjaid zaja egetverő,
elviszed a bús, őszi hangzatot
belőlünk édesen. Légy szellemem
te heves lélek, te indulatos!
Fonnyadt levélként űrbe emeld fel
holt eszméimet új születésre;
s varázsigéivel eme versem
szavait szórd szét, mint tűzhely rése
hamut s szikrát, hallja a mindenség!
Az alvó földön ajkamon légy te
a prófétálás trombitája! Ó, Szél,
jöhet már Tavasz is, ha itt a Tél?
*
Percy Bysshe Shelley.Ode to the West Wind
O WILD West Wind, thou breath of Autumn's being
Thou from whose unseen presence the leaves dead
Are driven like ghosts from an enchanter fleeing,
Yellow, and black, and pale, and hectic red,
Pestilence-stricken multitudes! O thou
Who chariotest to their dark wintry bed
The wingèd seeds, where they lie cold and low,
Each like a corpse within its grave, until
Thine azure sister of the Spring shall blow
Her clarion o'er the dreaming earth, and fill
(Driving sweet buds like flocks to feed in air)
With living hues and odours plain and hill;
Wild Spirit, which art moving everywhere;
Destroyer and preserver; hear, O hear!
Thou on whose stream, 'mid the steep sky's commotion,
Loose clouds like earth's decaying leaves are shed,
Shook from the tangled boughs of Heaven and Ocean,
Angels of rain and lightning! they are spread
On the blue surface of thine airy surge,
Like the bright hair uplifted from the head
Of some fierce Mænad, ev'n from the dim verge
Of the horizon to the zenith's height—
The locks of the approaching storm. Thou dirge
Of the dying year, to which this closing night
Will be the dome of a vast sepulchre,
Vaulted with all thy congregated might
Of vapours, from whose solid atmosphere
Black rain, and fire, and hail will burst:—O hear!
Thou who didst waken from his summer-dreams
The blue Mediterranean, where he lay,
Lull'd by the coil of his crystalline streams,
Beside a pumice isle in Baiæ's bay,
And saw in sleep old palaces and towers
Quivering within the wave's intenser day,
All overgrown with azure moss, and flowers
So sweet, the sense faints picturing them! Thou
For whose path the Atlantic's level powers
Cleave themselves into chasms, while far below
The sea-blooms and the oozy woods which wear
The sapless foliage of the ocean, know
Thy voice, and suddenly grow gray with fear
And tremble and despoil themselves:—O hear!
If I were a dead leaf thou mightest bear;
If I were a swift cloud to fly with thee;
A wave to pant beneath thy power, and share
The impulse of thy strength, only less free
Than thou, O uncontrollable!—if even
I were as in my boyhood, and could be
The comrade of thy wanderings over heaven,
As then, when to outstrip thy skiey speed
Scarce seem'd a vision,—I would ne'er have striven
As thus with thee in prayer in my sore need.
O lift me as a wave, a leaf, a cloud!
I fall upon the thorns of life! I bleed!
A heavy weight of hours has chain'd and bow'd
One too like thee—tameless, and swift, and proud.
Make me thy lyre, ev'n as the forest is:
What if my leaves are falling like its own!
The tumult of thy mighty harmonies
Will take from both a deep autumnal tone,
Sweet though in sadness. Be thou, Spirit fierce,
My spirit! be thou me, impetuous one!
Drive my dead thoughts over the universe,
Like wither'd leaves, to quicken a new birth;
And, by the incantation of this verse,
Scatter, as from an unextinguish'd hearth
Ashes and sparks, my words among mankind!
Be through my lips to unawaken'd earth
The trumpet of a prophecy! O Wind,
If Winter comes, can Spring be far behind?
Hozzászólások
Bieber Mária
2015, január 22 - 22:29
Permalink
Kedves Irén! Nagyon-nagyon
Kedves Irén!
Nagyon-nagyon tetszik fordításod.
Bevallom, az eredeti szöveggel nem tudtam érdemben egybevetni, de így összességében nagy lélegzetű és hatásos fordításnak érzékelem.
Gratulálok.
Hespera
Bieber Mária
(Hespera)
Haász Irén
2015, január 24 - 16:59
Permalink
Köszönöm szépen. Nem könnyű
Köszönöm szépen. Nem könnyű vers, nagyjaink után különösen...