lnpeters blogja

Árpád-kori kérdőjelek;
Titokőrző, néma sereg.

Ficamodott történelem
Gunnyaszt kopár, fiktív hegyen,

S nyáladzó antimítoszok
Pervez serege toporog

Hivatali tankönyvekben;
Működök műfátyla lebben.

Árpád-kori kérdőjelek;
Minden valóság - átmenet...

Pöfög a történet-vonat
Krónikáktól mind távolabb,

Mesterséges őstörténet...
Őseink?
Talán a rének...

Északra caplat a kánon
Fagyott jegesmedveháton.

Nagyhatalmi finnugratás,
Volt hatás,
Van ellenhatás.

A vers ne legyen cirkalmas!
Az egyszerű szó hatalmas,

A mesterkélt meg csupa lom,
Mint a kontessz-irodalom

Sallangokkal cizellálva,
Grófkisasszonyok számára.

A tönkre díszített forma
Legfeljebb szellemi torna,

Csupán a nyelv bűvölése,
Nem a világ szívverése.

A vers ne legyen cirkalmas!
Erőteljes, vagy fájdalmas,

Érzékeny, de sose puha,
A forma nem uralhatja.

Csak eszköz a poétika,
Az Erő: a vers
Dallama,

Szívvel dobogó zenéje,
Ami
Élet,

Tavasz-flotta

Kifeszített

Vitorlával

Érkezett,

Ontják már a meleget a

Nehéz napfény-ütegek.



Izzad a föld,

Levél kókad fenn a fán,

Megkezdődött az idei

Első sortos

Délután.



Megszűnt a minimáltavasz,

Felszáradt a sok eső,

Vidám májusi kikelet,

Visszatér

A friss

Erő.



Bárányfelhők

Vidítják

A halványkék

Eget;

Itt van már

Dagályos, túlírt világban
Sűrű szellemi homály van.

Rossz, pártos filozófiák
Harapdálják egymás nyakát,

"Modernizált" őrültségek
Birka légiója béget,

Sötét tábortüzek égnek,
Karanténban az
Értékek.

Dagályos túlírt világban
Fortélyos álszabadság van,

Blőd pályázik igazságra,
A konkrét meg elvontságra.

Talapzatra bálvány kerül,
Varjúhadak köröskörül.

Végzet jön kutyafuttában;
Dagályos, túlírt világban.

 

Diluvium prelúdium,
Esik az eső.
A gizgaz a nagyvilágon
Lassan égre nő.

Diluvium herbárium,
Fogyasszunk gyomot;
Ha lesz jövő, a számára
Ne hagyjunk nyomot.

Diluvium gimnázium,
Sebaj, gyerekek,
Legyetek mind erőszakos,
Kis szörnyetegek.

Diluvium kollégium,
Nincs többé mese,
Ne legyen most már a Földön
Béke sohase.

Diluvium esztétikum,
Éljen a ratyi,
Az élenjáró művészet
Legyen csak gagyi.

Diluvium fantasztikum,
Volt-e vízözön?

Bodzaillatú estéken
Sétál Isten szép kevélyen.

Ébred a Hold,
Arca kerek,
Lement a Nap,
Már nem liheg.

Az örök
Ősi Kezdetek
Lebegnek a világ felett.

Valami hallgat a mélyben;
Bodzaillatú estéken.

 

Kétfejű sas a pokolban,
Baziliszkusszal egy sorban.

Fekete-sárga tollazat
Verdesi a nemlét-falat.

Feledés-iszapba fúrja
Saját tetteinek súlya.

Jéghideg az örök verem,
Nincs remény és nincs kegyelem.

Kétfejű sas a pokolban,
Örök sírban,
Haló porban.

A gonosz emlékű madár
A Léthe partjára se jár.

Nem alkotott semmi nagyot,
Lélek-utódot nem hagyott,

Semmibe röppent az erő,
Nyakára szorult az idő.

Kétfejű sas a pokolban,
Nem fészekben,
Nem akolban.

Gazdag, kincses Emlékezet,
Számon tartja
A Lényeget.

Az ocsú rendre kihullik,
Ami Igaz, sose múlik.

Pezsgő, zsongó évtizedek
Keresnek maguknak helyet,

És a kedves Emlékezet
Őrködik a Lélek felett.

Szolgálatát addig tartja,
Míg szemünket le nem fogja...

Tart, amíg az Élet pereg;
Gazdag,
Kincses
Emlékezet.


 

Platón ideavilága
Zene süketek számára.

Titokteljes világnézet;
Magasra teszi a lécet.

Az idea nem látható,
Nem is profanizálható,

Ábránd-zsákutcának vélik,
Nem értik, ezért lenézik.

Platón ideavilága
Vizet visz lét-pusztaságba.

Nem béklyózza dogma-járom,
Sohasem csak puszta álom,

Hanem a valóság épen,
Erőben és
Teljességben,

Szépen és erőteljesen,
Elrendeléstől mentesen.

Platón ideavilága
Nem rág doktrínát a szájba.

Igen, vannak korok,
Amikor az értelem csikorog,
A józan ész nyugdíjba sompolyog,
S az Istent elhagyni akaró ember
Az infernó felé
Támolyog.

De akkor se feledjük el,
Hogy egyszer majd újra
Élni kell,
A futó jelent elborítja majd
A múlt doha,
Az Érték
Nem lesz relatív
Soha.

Az ember látszólag előre megy,
De szintet szinte
Sose lép;
Sosem lesz fogalom rá,
Mi
A Szép.

Igen, vannak korok,
Amikor
Törlődik minden értelmes szabály,
Minden igazság a fejére áll,

Gondfergeteg közepében
Ahogy mindig,
Ahogy régen...

Most a probléma adogat,
Teker rajtam egyet,
Sokat...

Új meg újabb démon köszön;
Reménytelenség a köbön...

Ha még akad bennem lélek,
Megoldom,
És tovább élek...

Hétköznapi rémmesében;
Gondfergeteg közepében...

 

Csöndes, esős május-tavon
Isten egy öreg csónakon.

Tétova Idő csepereg,
Hallgatnak az ősi vizek.

Teremtésben ezer titok,
Isten csöndesen mosolyog.

A Jövendő vállát nyomja
Még az Ember felnőttkora.

Sötét árnyék a partokon
Csöndes, esős május-tavon.

 

A mimézis-paradoxon
Köszön vissza minden fokon

Már meglehetősen régen
Mindenféle "modernségben".

"Világjobbító" doktrínák
Mimetikus esztétikát

Kívánnak, mással nem férnek;
Erre alkuszik a végzet.

A mimézis-paradoxon
Ateista köd-ormokon

Feszít, mint egy fantom zászló,
El nem vontathatná száz ló...

Isten nélküli, zárt világ
Nem ismer más esztétikát...

Az utópia-nagykabát
Ki-törzsfejlődi önmagát,

S rejti igazi valóját,
Rossz kényszerzubbony-önmagát...

Anonymus éjszakája
Belevész a némaságba.

A néhai Béla király
Jegyzőjének nemigen fáj

Hogy ködbe vész az emléke.
Kiírta magából végre

Azt, ami a lelkét nyomta,
Most már az utókor gondja,

Hogy csak összevissza zagyvált,
Vagy rejtélykulcsot hagyott ránk...

Anonymus éjszakája
Hajnalát hiába várja.

Milyen érdek állt mögötte?
Tollát milyen cél vezette?

Vajon micsoda hatalom
Rejlik negyvennyolc oldalon?

Vajon Anonymus mester,
(Azaz P. dictus magister)

Májusfolyam-torkolatnál
A Jövő lassan kihűl,
Vén ladik lebeg a vizen,
Benne Isten,
Egyedül.

Májusfolyam-torkolatnál
Ordas kételyseregek;
Tán mégsem hozhat Tavaszt a
Világra
A Kikelet.

Májusfolyam-torkolatnál
Örök Idő-víznyelő,
Itt foszlik a semmibe a
Mindenkori túlerő.

Májusfolyam-torkolatnál
Ragyogó, zöld televény,
Ott ömlik Idő medrébe
Sugárban a
Friss Remény.

Világ-távlatok szűkülnek,
Merész álmok földre ülnek.
Az ég már
Nem a végtelenbe néz,
Sok kis részből most sem lesz
Egész.

Perspektívák egyre fogynak,
Ordas dogmák szaporodnak,
Csupa tök ász a világ-talon,
Leleplezte önmagát
A háttérhatalom.

Pénz perdült világ fölébe,
Emberekre nincs szüksége,
Lassan szétfoszlik a túlerő,
Senkinek sem kell perverz jövő.

Egyre butább politika
Tör a glóbusz ormaira,
Már megint van derűre ború,
Újra visszatért a háború.

Könnyező pannon májusban
Reszket
A Jövő,
Körülöttünk -
Ahogy mindig -
Most is túlerő.

Profán Élet határai
Bölcső,
Ravatal;
Nem pótolja a Dalt soha
Semmi hivatal.

Globális világbográcsban
Dogma-kása fő,
Amíg a Múlt ismeretlen
Ködös a Jövő.

Könnyező pannon májusban
Monoton imák;
Világháborút provokál
A buta világ.

Profán öngyilkosság-hajlam
Delelőre hág,
Szakadék szélén tolong az
Eszme-sokaság.

Nukleáris pusztaságot
Hozhat majd a tél,

Rabszolgáink, a fogalmak
Értünk élnek,
Velünk halnak.

Mindig újabb Életekre
Bővülnek-szűkülnek egyre,

Szó-napszámosnak beállnak,
Megmaradnak ideának,

Vagy hullanak szöveg-árba,
Végsőkig definiálva.

Élnek
Hitnek,
Létnek,
Dalnak...
Rabszolgáink, a fogalmak.

 

Mindent újra kell szentelni
Holtat
Élővé
Szeretni.

Profán métely cintermeit
Ragyogja be újra
A Hit.

"Modern eszmék" szikes földje,
Sivatag lenne belőle,

Elapadna minden erő,
Szomjan halna a jövendő...

Semmit nem elvenni.
Adni
Az Istent visszafogadni...

Új úton
Előre
Menni;
Mindent újra kell szentelni.

 

Amíg reggel felébredek,

Még adhatok,

Még kérhetek.



Az Élet tüze bennem ég,

S egy csodálatos Feleség



Szerető szeme néz reám,

Van boldogságom,

Van Hazám.



Amíg reggel felébredek,

Még új terveket szőhetek,



Tavasz kacag és

Nap ragyog,

Én erőm teljében vagyok.



Szél hozza rózsák illatát,

Még van tovább,

Még van tovább.



Amíg reggel felébredek,