Kora tavaszi éjszakán
Holdfény csillan a pocsolyán.
Apró sáros víztükörben
Szemléli magát a jelen.
A boldog hatvanas évek
Önbizalma semmivé lett.
Hetvenes évek scifije
Nem avatott be semmibe
Kilencvenes fordulatok
Fényéből már sár se ragyog,
S a huszonegyedik század
Az értelem ellen lázad.
Bő reményből mind szűkebbre;
Pocsolya a jelen tükre.
Hitványabb jön hitvány után
Kora tavaszi éjszakán.
Régi világok lábnyoma,
Rajta évszázadok pora.
Fantom-civilizációk
Tesztelgetik a rációt,
De a legbutább logika
Szemét és fülét becsukva
Doktrínáit fel nem adva
A biztosat is tagadja.
Régi világok lábnyoma
Magányosan, kitagadva,
De soha el nem csüggedve,
Aggódva, figyelmeztetve,
Minket féltve felénk kiált
Hosszú évszázadokon át...
Régi világok lábnyoma,
Alig hallható a szava,
De mégis ő mond igazat,
Többet, mind ezer dolgozat.
Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Gyertyánk talán kissé lassabban ég.
Szent Kikelet!
Telet
Feled
Az Ember;
Létet, jövőt,
Reményt és célokat
Kitűz,
Vagy újra szentel.
Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Egyszer az összes gyertya csonkig ég.
Szent Kikelet!
Virág nyílik,
A derű újra éled;
Ilyenkor érezzük,
Hogy élünk,
Változunk,
Hogy belénk olvadnak a megélt évek,
Hogy csupa újjászületés
Az Élet.
Száz pillanat
Bennünk marad,
A Tavasz meg nem áll.
Mire megszokjuk,
Isten dolgozószobája
Sohasem volt kulcsra zárva.
Időn túli pusztaságban,
Hegyek alatt, kicsi házban
Munkálkodik a Teremtő,
Mellette figyel az Idő.
Ötezer évnyi múlt kopog,
De a hibák - ugyanazok...
Nagyon makacs lény az ember,
Fog-e majd fejlődni egyszer?
Új kor, új máz, régi lényeg;
Ugyanazok a kérdések.
Miért szálldos légy a kútra?
Hol és mi futott tévútra?
Isten mindet sorra veszi,
A válaszokat keresi.
Sohasem lesz kulcsra zárva
Isten dolgozószobája.
Hatvankettedik tavaszom
Hol vágtat velem, hol oson.
A papír-bölcsesség vacog;
Doktrínákra rég nem adok.
Szánalmasodik a világ;
Érték lett az ostobaság.
Elfeledett múltak alatt
Egyre több lesz az indulat.
Gyorsan szaporodó évek
Lassan öregséggé érnek.
Anikóm itt van mellettem;
Hiszek
Jövőben,
Istenben.
Élve,
Boldogan,
Szabadon...
Réges-régi szép tavaszok
Emléke a múltban ragyog.
Ami mára közhellyé lett,
Azt akkor még merni kellett...
A kor most bármilyen átkos;
Volt a kopottsághoz
Pátosz.
Szocializmus a falig;
Trianonról alig-alig,
Arról csupán suttogás van
Otthon a kopott szobában.
Vörös zászló fennen szálldos,
Magán pátosz röppen házhoz.
Brezsnyev-kép, csillag, hivatal...
Vidám voltam és fiatal
Azokon a tavaszokon;
Iskolában, alapfokon.
Mobilról sose hallottunk,
Világvégi csúf eső,
Tocsog a határ,
Szaporodnak a pocsolyák,
Égig ér a sár.
Világvégi csúf eső,
Csatakos a kő,
Talán az egész világnak
Kopoltyúja nő.
Világvégi csúf eső,
Latyakos a kert,
Azt hihetnénk, hogy a tavasz
Végleg elszelelt.
Világvégi csúf eső,
Egy csillag se ég,
Azt hihetnénk, előbb-utóbb
Elázik az ég.
Világvégi csúf eső,
Sose szünetel,
Talán minden cseppjével az
Ördög vezekel.
Világvégi csúf eső,
Semmire se jó,
A végén már a szánkban is
Izmosodik már Kikelet.
Feledtet fagyot és telet.
Szekrényben a télikabát,
Virágba borultak a fák.
Melegebb a déli óra,
Hazatért az első gólya.
Galamb röppen, szellő lebben,
Ibolya nyílik a kertben.
Megifjul minden
Szeretet;
Izmosodik már
Kikelet.
Tavasz-templom kapujában
Kacag az Idő;
Aki most reménykedni rest,
Tél-pocakja nő.
Pesszimista szózatoknak
Most bealkonyul;
Vén globális végzetkészlet
A sutba szorul.
Tavasz-ünnepre készül már
A fáradt világ;
Előbb-utóbb mind virágba
Borulnak a fák.
Újra friss és ifjú arcot
Mutat a jövő;
Tavasz-templom kapujában
Kacag az Idő.
Bálványok nagy temetője;
Művirág néz mű-esőbe.
Minden sír egy papírhalom;
Régen elszállt a hatalom.
Minden bálvány csendben pihen,
Nem látogatja senki sem.
Bálványok nagy temetője,
Vén cenk az egyetlen őre,
A mostanra kopott ruhás,
Elaggott, sötét árulás.
A nemhit-kerítés törött,
Varjú károg a lomb fölött.
Bálványok nagy temetője;
Nemlét nagy sötét mezője,
Szomorú, mint az emléke,
Nincsen se hossza, se vége.
Bálványsírok hosszú sora,
Atlantisz a lelkünkben él,
Velünk együtt hisz és remél.
Bár idő és víz lepi el,
Időn túlról minket figyel,
Lelkünk mélyéből énekel,
Tudja, hogy nem feledjük el.
Változik állam, hivatal;
A Lélek mindig Jót akar.
Hogyha a Múltunk nem marad
Örök időkre víz alatt,
Hanem jókor kerül elő,
Jöhetne igazi
Jövő.
Korokon át végig kísér;
Atlantisz a lelkünkben él.
Nem törzsfejlődik fenn a Hold;
Csak anyag, sose volt kobold,
Fényét néhány perc késéssel észlelem,
Miből jön a félelem?
Az anyagfejlődött világ
Sohasem zeng litániát;
Csupán halál van, nincs újjászületés,
Miért a kételkedés?
A tudat az anyag része,
Mint étteremnek a csésze,
Isten nem létezik, csak köd gomolyog..
Akkor miért mosolyog?
Dicsőítő költemények
Ezerszer körülrajongott,
Győzhetetlen hérosza,
A hős,
A hatalmas császár,
Az ellenség ostora...
Akit egész életében
Farkcsóválás vett körül,
Mit hagyott birodalmának,
Hazájának
Örökül?
Összeomlás,
Katasztrófa,
Az impérium falában
Alig maradt kő kövön;
Dicsőséges nagy Mánuel,
S utána a vízözön.
Szobor,
Amit a személyes ambíció kőbe vés...
Bálvány volt.
Megtartani
Egy birodalom is kevés...
Szegény néhai Mánuel
A szentséges császár;
Kezdet és Vég - örök titok;
Tudatok és galaxisok
Kezdete talán ugyanaz -
Valahol egy régi
Tavasz...
Nagy big bang volt?
Ősrobbanás?
Vagy esetleg valami más?
Csak a semmi ősrobbant-e,
Vagy valami volt előtte?
Ilyen kérdéseket éltet
Az összes profán elmélet.
Isten hallgat és
Mosolyog;
Kezdet és Vég;
Örök titok.
Középkori romaioszok,
Hol van a birodalmatok?
Pöffeszkedő ál-dicsőség
Túléléshez nem volt elég.
Magányosan semmivé lett;
Többé soha fel nem éled.
Középkori romaioszok,
Hol vannak császáraitok?
Bíbor és arany korona
Eltűnt a semmibe, tova.
Császárok fény-aurája;
Árnyék se maradt utána.
Középkori romaioszok,
Hol van a fővárosotok?
Hiába volt sokszor áldott,
A névvel lelket is váltott,
Alapítóját nem nézve
Másik világnak lett része.
Univerzum, tér és idő;
Szorongat az eszme-cipő.
Önmagáért való létben
A cselekvő sose tétlen,
De a létezés titkait
Doktrínák meg nem fejthetik.
A modern filozófia
Csupán kívülről karcolja
Mint ketrecét a vak menyét;
Isten anyagi tenyerét.
A lét feje hiába fő;
Univerzum, tér és idő...
Meghitt égi csillagfátyol;
Milyen közel...
Milyen távol...
Roppant terek égi útján
Talán csak a képzelet jár.
Honnan jöttünk?
Hová tartunk?
Elég-e a Jót akarnunk?
Éjeinken átvilágol
A szép égi csillagfátyol.
Télutói hűvös éjszakákon
Két idő-sarok egymásra borul,
S a magányosan sötét láthatáron
Sok bilincsbe vert emlék szabadul.
A világ elbitangolt ifjúsága
Távoli múltból a jelenre néz,
Rég tudja már, hogy a logika drága,
De a szabadság édes, mint a méz.
Idő résein át néz a jelenre
Sok halhatatlan szerelemvirág,
Kötél feszül szkeptikus háttércsendre,
Ott száradnak a rossz utópiák.
Télutói hűvös éjszakákon
Elszunnyad minden sötét sejtelem,
Hatalom függ egy vékony szalmaszálon,
Csendes télutói napon
Isten ül az öreg padon.
Örök fagyos tél-mesének
Csendes alkonyat vet véget.
Megfoghatatlan jelenek
Tűhegy végén özönlenek.
Jövők egy pont alá férnek,
Éhes múltak enni kérnek.
Isten csak ül
Hallgatagon;
Csendes télutói napon.
Születő Tavasz idején
Napsugár február egén.
Még minden jövő nyitva áll,
Félénk remény dallama száll.
Jövő villan,
Remény szisszen;
Néha mosolyog az Isten.
A jövő földje televény
Születő Tavasz idején.