Álmítosz műanyag füvén
Térdel a rózsaszín tehén.
Nyerít az agyat pácoló
Rikító provokáció,
Profán médiaistenek
Feszültséget gerjesztenek.
Makacs a Szabad Akarat;
Az Igazság -
Állva marad.
Álmítosz műanyag füvén
Minden doktrína koravén.
Herélésre vágyó bikák
Bökdösik a politikát,
S minden eltévelyedések
A pénz-horizontra férnek.
Makacs a Szabad Akarat;
Az Igazság -
Állva marad.
Mítelgetek, mítelgetek...
Szimbólum mögött a gyerek.
Digitális erőtérben,
Digitális kételységben
Digitális kézzel mérek
Digitális bölcsességet.
Mítelgetek, mítelgetek,
A világ tán mégsem kerek,
Hanem lapos,
Vagy ovális,
De leginkább - virtuális.
Talán én lennék lefagyva,
Ha gépem le nem fagyna...
Mítelgetek, mítelgetek,
Süppedős internet-berek...
A tavaszunk ritka pocsék,
Esőkönnyel röhög az ég...
Csendes borongós Tavaszon
Szárad a sár az udvaron.
Nyújtózkodnak elmúlt évek,
Csipog, csicsereg az Élet.
Zsibbad a Kikelet karja,
A hegyeket köd takarja.
Csendes borongós Tavaszon
Isten ül egy korhadt padon.
Kint a halál - vén ószeres -
Dogmáira vevőt keres.
Hétköznapi boldogságok
Melengetik a világot.
Didereg a végzet - vakon
Csendes borongós Tavaszon.
Beszűkült kozmopoliták
A maguk nótáját fújják.
Világboldogítás végett
Tágas térben -
Szűk elmélet.
Fonnyadt globális frázisok
Fásult papírhegye ropog.
Nem a javunkat akarják;
Beszűkült kozmopoliták.
Nimród,
Ménróth,
Más néven: Orion;
Áll az időből rakott
Falakon...
Ménróth..
Egykoron
Hatalmas király...
Őrt áll
A Kezdetek
Kapuinál.
Rég elfeledett mitológiák
Cserepein át
Látszik arcából
Néhány mozaik.
Más volt a világ,
Más volt az Ember,
És más volt a hit...
Rég elfeledtük,
Valahol
Mégis
Itt,
Bennünk
Lakik.
Nimród,
Ménróth,
Más néven: Orion;
Túl égen-földön,
Szkítaságos Idő-honban
Ős Eredet - még talonban.
Tovatűnő évezredek
Árnyéka rátelepedett,
Az útjelzők rég elkoptak,
A szavak megcsavarodtak.
Szkítaságos Idő-honban
A Jelen mégis otthon van.
Az érzelmek és a jelek
Mindig tévedhetetlenek.
Romos évezredek felett
Fogunk a Múltunkkal kezet.
Szkítaságos Idő-honban
Az Emlékezet megtorpan.
Szkíták, pannonok, szarmaták;
Megkeveredett a világ...
A Költészet neve napján
Hívószó kutat rím után.
Sorok állnak a strófába,
Szívdobogás ritmusára.
Kikelet ritmusra éled,
A Ritmus maga az Élet.
A Költészet neve napján
Megbokrosodik a profán.
Holt verseket ünnepelnek,
Élő versek dalra kelnek.
Profán ünnepi protokoll
A Lélek nyomában lohol.
A Költészet neve napján
Mű-vers zörög mű-saroglyán.
A rossz vers kopár pusztaság,
Bámulja a saját hasát.
Tavasz-öböl partjainál
Kikelet szent dallama száll.
Csillámlik a hajó orra,
Feszül az összes vitorla.
Virágzó jövő-szigetek...
Hívogatnak új Kezdetek.
Tavasz-öböl partjainál
Minden jóslat tótágast áll.
Tavaszi szélben a végzet
Már annyiszor semmivé lett,
Statisztika-jövő helyett
Igazi jövő jöhetett...
Hátha most is,
Ahogyan rég...
Reménykedni - kötelesség.
Jövőt ígér az illatár
Tavasz-öböl partjainál.
Április, az idő-gyerek,
Tél, s Tavasz benne küzdenek.
Hozhat havat
Hozhat jeget,
Hozhat napsütést, meleget.
Kétfelé áll a kalapja,
A döntést másokra hagyja.
Április, az idő-gyerek...
Idegen hadak küzdenek,
Ő meg tátott szájjal nézi,
Dolgát hanyagul intézi.
Az eredmény: idő-rumli;
Bolondnak nézi mindenki.
Április, az idő-gyerek
Nem örvend,
Nem is kesereg.
Mindegy neki, rosszat, jót ád,
Fújja az erősebb nótát,
Hun kopog a Múlt ajtaján,
Bebocsátjuk végre talán?
Lélektelen elméletek
Tagadták, amíg lehetett.
Egy ideje retirálnak,
Új múltakat retusálnak.
Hun kopog a Múlt ajtaján;
Igazságot keres csupán.
Még mindig a hazugságok
Irányítják a világot.
Hogyha a Múlt sínre kerül,
Tán a Jövő is felderül.
Hun kopog a Múlt ajtaján...
Be kéne engedni talán.
Most is vannak, akik egyre
Acsarkodnak még ellene,
(A hírre, hogy kirúgták németországi állásából Petry Zsoltot, amiért bátran elmondta az ott divatozó doktrínákkal ellentétes véleményét.)
Huszonegyedik évszázad,
Meddig megy fel még a lázad?
Rózsaszín elnöki vigyor
Szólásszabadságon tipor.
"Demokratikus" igények
Az egységes "vélemények",
S a kakukktojás-gondolat
Berlinben még ma sem divat.
Klubelnöki cinizmusok
Mögött ma is a múlt susog.
A drill régi fővárosa
Bőrét le nem vedli soha.
Idő-parti pillanatok;
Perc csillámlik,
Óra csorog.
Minden kanyar külön világ;
Mind azt hiszi, hogy van tovább,
De a folyam sziklába mar,
S már hasad az újabb kanyar.
Idő-parti pillanatok;
A friss múlt hiába zokog.
Idő-örökotthonokat
Legfeljebb régész tapogat.
Lombjukat vesztett erkölcsök
Ágait gyűjti a hörcsög.
Idő-parti pillanatok;
A távolban por kavarog.
Elnémult panaszos ének,
Homokba fúlt fejlődések,
Locsoljuk meg Kedvesünket,
Hervadás ne érje,
Életét a Szerelmünkben
Még sokáig élje!
Locsoljuk meg Lányainkat,
Szeretettel,
Szépen,
Unokát nevelhessenek
Boldog békességben.
Locsoljuk meg a világot
Vígan,
Mosolyogva,
Gyengéd kézzel, mert a szegény
Meg van háborodva...
Lélekkereszt...
A Mindenség Szívében,
Világít
Végtelen nagy semmi-éjben..
Entrópiát repeszt...
Lélekkereszt...
A kereszt ősrégi,
Titokzatos jelkép,
A világnak minden táján viselték,
Az Időt az emberrel együtt rótta,
Itt van velünk
Az ősi vadásztörzsek óta.
Jelent
Világot,
Csillagot,
Napot;
Jelent
Időt,
Végtelent,
Meg teret...
A világot,
S benne
Az Életet.
Profán világban,
Anyag-formát lelve,
Nagyszombati verőfényben
Virágba szökken az ág,
Húsvét örömünnepére
Vár a keresztény világ.
Nagyszombati verőfényben
Fényeskedik Kikelet,
Megbocsátó-kéket öltött
Az Ég a világ felett.
Nagyszombati verőfényben
Száll a Remény szerteszét;
Egyszer ott is felvirrad majd,
Ahol még nagy a sötét.
Uram,
Az
Örök,
Szent
Fájdalom
Napja van.
Profán lármában sír
A tiszta
Hang,
Ma nem szól a harang,
Talmi özönben fuldoklik
A Lélek...
Segíts,
Hogy megmaradjunk
Mégis
Kereszténynek.
Vadságból a barbárságba...
Kúszik a doktrína járda,
Az elmélet-mozgólépcső,
S - papírrá lesz, ami élő...
Őserdőből - pusztaságba...
Vadságból a barbárságba...
Valamikor,
Nagyon régen...
Másképpen történt egészen...
Vadságból a barbárságba,
Ködszürke tézis-világba.
Jelen ideológiák
Szabják át a históriát.
Bolondgomba ül a tálba...
Vadságból a barbárságba...
Valamikor,
Nagyon régen...
Idő-parti Tavasz-öböl;
Anyag a Szellemmel pöröl.
Atlantisz műkörmösök
Hangos nyelve fürgén pörög,
S Bizáncból jött szerzetesek
Dicsérik a görögtüzet.
Idő-parti Tavasz-öböl;
Téves jóslat jövőt pörköl,
S Múltakból jött sokadalom
Hullámzik egy széles falon.
Virágzik sok korhadt faág,
Elpihennek régi viták.
Idő-parti Tavasz-öböl;
Ablakban Isten könyököl.
Ünneplőben a táncterem,
Éled a régi Szerelem.
Fehér virágú szilvafák;
Örök átmenet a világ.
Tavaszt öltve megszületünk,
Élet-télben tova megyünk.
Ha némi gyümölcsöt hagyunk,
Talán nem hiába vagyunk.
Fehér virágú szilvafák,
Látjátok az évek sorát.
Paraszti ész ellen lázad
A huszonegyedik század...
Rózsaszínű tévutakra
Vezényel a profán csakra.
Fehér virágú szilvafák;
Jár a Tavasz korokon át.
Télből mindig újra éled,
Tavasszal újul az Élet.
Lábunk alatt pannon titkok,
Fejünk felett kék egek,
Mögöttünk Múlt,
Szemben Jövő,
Körülöttünk:
Kikelet.
Küldetésünk:
Szent Jövendő;
A jelen bármit hadar,
Életre és
Szeretetre
Rendeltetett
A Magyar.
Múltat,
Jövőt
Köd-kosárban
Rejteget
A Messzeség;
Lábunk alatt pannon titkok,
Fejünk felett
Kék
Az Ég