Hazavágyom

Messze vágyom, mint a földönkívüli,
kinek ki tudja , hol van otthona.
Hó-arcomra fanyar mosolyát szüli
a bánat. Csak állok, én ostoba.

Mások tekintetét nézem, és arra
gondolok, hogy hajlékukba érve
elhiszik; ők ide indultak haza.
Nekem kelepce lett földi létem.

Álmaim fakón hevernek egymáson.
Foszlanak, színtelenednek lassan,
akár a szekrényben felejtett vászon.
Magányomra nincs a földön balzsam.

Hiába fogtad volna kezemet. Én,
mielőtt hozzám értél, konokul
elengedtelek. Vigaszom a remény,
s te szikrája vagy, mely hamvadón hull

lábam elé... Milyen magasan az ég!
A háznak sötét szegletén várom
térdre roskadva a fényt. Ha értem ég,
majd mutatja utam. Hazavágyom.