Jelenlegi hely

Belvárosi téli tárlat

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, február 8 - 18:55

Belepi a hó a tavalyi mocskot,

hull a kutyaszaros, csúszós betonra, s

talpamhoz ragadva, némi szétfoszlott,

filterig szítt csikkel kerül szinkronba'.

Egyhangú a környék, unalmas a táj,

naponta ugyanaz a szürke festmény -

én vele lélegzem (szökött papagáj),

sokszínű tollaim bárgyún keresvén.

A parkban reszkető percekkel villog

a fényes kijelző... mindig ránézek -

s balra fordulva, mint szélütött billog

(erre örökké fúj) ... vászonra égek.

Levakarhatatlan lettem a képről,

táj-jellegzetesség, élet-kereszttel -

bár, elég egyszerű; nem aranyfénytől

sugárzik alakom; matt minden reggel.

Belefakultam a sápadt háttérbe,

a sarkon vár rám egy sárga villamos -

milyen érdekes! ha festőm cserélne,

lehetnék sárga én, míg az... színbajos.

(2016. január)

Hozzászólások

Haász Irén

2016, február 9 - 12:59

Permalink

Nagyon figyelemre méltó

Nagyon figyelemre méltó vers!

Egyedül a bárgyú... nem hiszem, hogy ezt a jelzőt kerested. Beleillik, de talán mást akartál kifejezni, ha nem tévedek.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges

Sztancsik Éva

2016, február 9 - 20:59

Permalink

Hálásan köszönöm jelenléted, figyelmes olvasásod. Lehet, hogy furcsának tűnik számodra, de én éppen ezt a jelzőt "kerestem". Valahogy... mostanában ilyesmi jellemző rám. (Ismerem a jelentését. :) ) S amint látom... sok emberre szintúgy. Jaj, félre ne értsd... az utcán és jártomban-keltemben-re gondoltam. :) Éva