Az erdő fohásza

Éled az erdő

angyali csendje.

Hol van a hó már?

Hol van a leple?

Március csókol

vágyat a fákra,

ébred a vén tölgy,

illan az álma.

Ághegyeken a

fűszeres szellő

víg táncát lejti,

mint ifjú delnő.

Ernyed a földnek

téli keménye,

karcsú fűszál nő

máris helyébe.

Vörös kőrisnek

bársonya pattan,

ébredő rüggyel

néz szét riadtan.

Látva az élet

ezernyi jelét,

imára nyújtja,

fázós ág kezét.

Kéri az Istent

szelíden, halkan,

hallja meg szavát

e háborús zajban.

Legyen a földön

végre már béke,

ne hulljon ember,

s erdőnek vére.

Nyurga magoncok

nőjenek fává,

bölcs öregekké,

dúskoronássá.