Jelenlegi hely

Az utcán

Beküldte Csilla - 2017, február 6 - 00:10

Nyugalmas fénye gyúl a szűzi estnek,

s a Láthatatlan csöndje földre száll,

a csillagok ma halk imát rebegnek.

Nem hallja ember; hinni gyönge már.

Gubóba zárja végtelen magánya

s mint óriásbáb rója holt körét,

kicsinységét is észrevenni gyáva,

amerre lép: csak fájdalom, sötét.

Pedig jövője és a múltja égi,

vállát simítja csend-neszek hada,

egy pillanatra tán valóban érzi,

hogy fény az útja, s nincsen egymaga.

Hozzászólások

hubart

2017, február 6 - 13:03

Permalink

A kihalt esti utcán lépkedő

A kihalt esti utcán lépkedő ember csendes elmélyedése a témája versednek. Szeretem ezt a gondolati ívet, ami a kiszolgáltatottság magányérzésével kezdődik, majd nagyon finoman, szinte észrevétlenül oson át a boldog felismerésbe, hogy a Fényben hívő ember soha sincs egyedül. Igen választékos a szóhasználatod, erős a képi megjelenítés. A hatodfeles és ötös jambusok váltakozásának csodás ritmusán gördül a vers. A rímelése is mesteri, de könnyed, nem mesterkélt. Szeretettel gratulálok! :)