Csilla blogja

Ess, csak ess!

 
trocheusok Hubartnak
 
Vállain ma sárpalásttal 
érkezett az új tavasz,
dísze párta, árvalányhaj,
közte szellőfújta gaz. 
 
Szélharangok áriája,
mint a téli fergeteg
jár nyomában és szitálja
rá az égi permetet.
 
Ess, csak ess, soká, sokáig,
bús idő, te, fájdalom!
S hogyha álmom is felázik,
csörtet Értől óceánig
majd merész magyar dalom.
 
 

Fénygerinc

 
Trocheusok Virginás Andrásnak
 
Nézd, a kerti jázminokra
ráfeküdt a lomha nap,
s ott a fények ásítozva
zöld-aranyra bomlanak.
 
Utcaszélen észrevétlen
szél bolondoz, dalra kap,
s hajkurássza már a réten
át a téli varjakat.
 
Ring a város, furcsa tenger,
és a házak csónakok,
fénygerincén áll az ember,
homlokán az égi fegyver,
Isten adta csók ragyog.
 
 

Csörgő sipkával

 
Közömbös, és a csókra lusta,
olcsó parfümje, krémje, rúzsa,
kiégett, utcaszéli szajha
régóta már a múzsa.
 
Körötte csörgősipkát öltő,
betépve forgó, és üvöltő
ricsajra, zajra ropja táncát
régóta már a költő.
 
Hajh, mit várhatna így a nemzet,
ha kancsi trollt és krampuszt nemzett,
mert ördöggel cicázott.
 
Hol vagy te, Múzsa, Költő, Férfi?!
Jó lenne végre számonkérni
az elfajzott világot.
 
Jánosházy György azonos című verse nyomán

A magyarokhoz

 
Papírmaséba gyűrt, csirizzel írt jelen,
ma már a múltba vész temérdek intelem,
kihűlt tüzek helyén üszökbe lép a láb,
az öntudat, vajon, nem adja még alább?
 
Lehet kapaszkodó az új tavaszremény, 
hogy égni kész a szív parányi őrhelyén,
talán a renyhe tél hitét se verte szét,
csak élni vágyjon és szeretni nemzetét.
 

Kereszt alatt

 
Gyenge a nap, halovány fénykarikákat ereszt,
szél kavarog, dühösen rázza a régi ereszt,
álom alól kikacsint egy pici kék ibolya,
marja a jég levelét, messzire száll sikolya.
 
Hallja, megérti jaját, dünnyög az utcalakó,
árva a léte, de még szívpuha zugba való,
egykori önmaga úgy hitte a jót, de nem ezt,
Krisztusa lábainál sír, s vele sír a kereszt.
 
 

Cérnafűzött

 
Lábujjhegyen magasra érek, 
szemem motozni vágy a napban;
papírkosárba gyűrt remények
kicsorgó vére marja talpam.
 
Jobb lenne létrafokra állni?
Ott majd suhogva körbelengnek
világos, fényes cédulái
a cérnafűzött végtelennek.
 
Ha ülni tudnék, lenne székem,
de nekem állni, nyúlni kell még,
mielőtt Isten ujja szétken,
s tükörre száradt mocska lennék.
 
 

Gyorsvonat

 
A pályaudvar széle, hossza
új macskakővel volt lefedve,
a pad miért várt félbeosztva,
magam se tudtam, és veled se.
 
Csak ültünk rajta kéz a kézben,
vonat sikongott, füstje morgott,
pár vén csavargó gyűrűjében
daloltunk közben country-rockot.
 
A csillagok, mint fémforintok
pörögtek érces ritmusára,
hogy nem retúrjegyet szorítok
begyűrve táskám kis zugába,
te nem sejtetted ott, a gyorsnál,
tőlem már akkor messze voltál.

Magánykirály

 
A téli csendek lámpafénybe folyva
zuhannak szét a dermedt városon,
ágak hegyén a csillagszőtte ponyva,
a hűvös ég lebegve átoson.
 
Földünk ilyenkor elveszettnek tűnik,
magány uralja, lelki tetszhalál,
királyi lépte döng a messzi űrig.
Ha félnél tőle, biztos megtalál. 
 
De nem hagyom, hogy lelked összegyűrje.
Lobbants tüzet, s én nem szégyelleném,
hogy zörgetek,  – ha száll a kémény füstje  –
egy új időnek fázós reggelén.

Örök vasárnapok

 
Az én apámnak meghasadt a szíve,
nyomták a felgyűlt, karcos bánatok,
hanyatt feküdt a nyirkos deszkaívre;
ti jöttetek, s föléje álltatok.
 
Az én apámnak csukva volt a szája,
de esküszöm, hogy halkan énekelt,
és úgy éreztem, közben szinte várja,
terítsem rá az éjsötét lepelt.
 
Utolsó csókom, hogy majd megtaláljam,
azóta jelként homlokán ragyog,
mint csillagfény a téli éjszakában,
mint égbe zárt örök vasárnapok.
 

Hótakaró

 
A tóra friss havat sepert az éjszaka,
s a morcos szél, akár egy éles fémkasza
csapongott körbe, földön, ég felett.
Reggelre csendes, szűzi béke lett.
 
A messzeségben, ott, a hóhegyek mögött,
egy templomajtó nyílt, remegve felnyögött,
s ijedten szállt a mélybe pár galamb,
mikor megkondult fent a gyászharang.
 
 

Vannak vidékek

 
Kányádi Sándor Előhangja nyomán
 
Vannak vidékek, tört jövők,
imákat hittel gyöngyözők,
vigyázó vének, ott ahol,
kimondhatatlan szó dalol.
 
Apám szemében láttam én:
vannak vidékek, láng s a fény;
ahogy beszélt a nép előtt,
hatalmas szíve égbe nőtt.
 
Vannak vidékek, csendesek,
ahol karácsonyt csengenek
öröktől fogva holtnapig,
ahol a tisztesség lakik.
 

Szívbörtön

szonett megadott rímekre – 
 
Leszáll az éj, – a fényt hiába várom –,
sötétje újra egymagam talál.
A szívszobáimat kerengve járom,
akár a herceg, árva Kékszakáll.
 
Egyik szobám lakatja szembetűnő,
a kulcs sehol…, jaj, én ma feltöröm!
Várbörtönébe, mint gazella-ünő,
bezárva sír a szenvedély, öröm.
 

Az elveszett gyerek

 
A nyár saját tüzébe szenderül,
de fénye titkon éget még belül.
Emlékeim taván most elpihen,
csónakként ring szívem.
 
Lángpernye száll, aranyló napkorom, 
az éjszakába nyúló partokon
csatangol rég egy elveszett gyerek,
fülembe csengenek
apró dalocskák, s könnyű léptei.
Már én tudom csak őt megérteni.
Mint pirkadatra nyíló ablakok,
úgy nézem, s hallgatok.
 
S löknek felé a víznek ráncai;

Rőzselángok

 
Hát fussanak csak, mint a vad, kaparva,
kiket naponta rőzseláng hevít,
az éjszakába jutva hűs avarra
potyogtassák bohócok könnyeit.
 
És törjenek maguknak újra s újra
virágzó fákról zsenge gallyakat,
a süppedő világukat kigyújtva
lombokkal együtt hullva haljanak.
 
Mert nem világít messze, nem vigasztal, 
ki szembenézni fél a Szép-Igazzal,
mindegy, hogy úr, mindegy, hogy őszül-e,
ha fényeit mellére tűzve zsémbel,

Kávé helyett

 
Ezernyi hangod bennem megterem,
s akár a napfény fájó reggelen,
agyamba szúr, hol bátran, hol kuszán,
utat hasítva álmok korpuszán. 
 
Hunyorgó csendből színek bomlanak,
eget repesztő, játszi forgatag,
erekbe bújik, szinte forr a vér,
és mélyre fut, és szívbe oltva kér.
 
A tiszta lapra végre szó kerül,
nem kell ma reggel kávé pótszerül.
Papírom nyúlik, szókat szó követ,
magát kirúgja, mint a jó szövet; 

Nagy-Magyarország

 
Szegény vagyok, látod, 
szegényebb a holtnál,
amikor eszméltem 
te már nem is voltál.
 
Örökségem annyi, 
amennyit meghagytak:
elárult testvére 
lettem a magyarnak.
 
Kellett ez a béke, 
hazám, anyám, enyém?
Tej nélkül szoptattál 
már a legelején.
 
Öledbe úgy bújtam, 
mintha nem is lenne,
közben ránk rakódott 
Európa szennye.
 
Rablók és bitorlók 

Ma megcsodáltad?

 
Ma megcsodáltad már a lombokat,
a berkenyét, a rózsaillatot?
A kis rigót, ki szárnyat bontogat?
Zenét röptéhez, mondd, ki írhatott?
 
A fűre pergő apró cseppeket,
ha zúg az égnek áldó zápora?
S az ormokat, mit Isten csendje fed,
ahonnan ösvény nem fut bárhova...
 
A szőlőkacs tekergő lokniját,
s az embert, azt, ki épp veled beszél?
Tovább magánál most vajon ki lát?
És látni fog, ha hull a szemfedél?
 

Vétkezem

 
Én bántalak, mert folyton vétkezem,
de nézd kisebzett, vérző két kezem,
és mondd, hogy zúgolódni nincs okom,
s hogy össze nem hiába kulcsolom.
 
Mezítláb járok ösztövér nyomon,
kövek zsebemben, múló lángomon
magasság, mélység együtt méreget;
kegyelmed fénye óvja léptemet.
 
 

Egy volt szerelem emlékére

 
Még itt vagyunk, de újra útra készen
figyeljük egymást, bensőnk mit susog.
Bujkál a fény, s a zsörtölődő szélben
zúgnak, peregnek színek, ritmusok.
 
Egy régi álom közben égre lebben
poggyászok nélkül, titkon, szótlanul;
nem is fájhatna ennél mégse szebben
a búcsúzás, ha könnyed ejt rabul.
 
Reményünk nem kap többé már erőre,
mert sátrat bontott fent, a múlt hegyén,
a csend mohája, hagytad, hogy benője,

Oldalak