Csilla blogja

Holdviola, kincsem, harmatos a vágyad,

zöld fű tengerében ringatózó ág vagy,

bársony-lila szirmod sóhajokkal merve,

mindenféle szélnek benned telik kedve.

Holdviola, kincsem, körötted a dudva

susogása hallik, mintha titkot tudna,

pedig kinyílt álmok ragyogását szórod,

illatodon égnek az áruló csókok.

Holdviola, kincsem, leszáll az éj lassan,

halkulnak a színek, mint egy nehéz paplant

ránk teríti szárnyát a feledés, s minden

emlékezetté lesz, Holdviola, kincsem.

Tétova szívemen árva daloknak a ritmusa ég ma,

lüktet a fájdalom égi tüzeknek a csillagos árján,

Holdkarimámon a fénysugarak hada mennyire vézna...,

fátyol-ölemben a sóhajok illata ring csuda sárgán

Udvaromon csak a csend ücsörög, szeme sír a magánytól,

játszadozik vele kósza örömmel a végtelen álom,

távoli vonzalom, érzem a bánatod, ontja magából

szótalan éneked, átvisz a képzelet így a halálon.

változat:

Tétova szívemen árva dalok nesze, ritmusa ég ma,

A kéklő nyári dallamok

között a szívem úgy lobog,

mint őrtűz, fenn a hegytetőn,

a lángja szétfut sík mezőn,

hatalmas fénnyel fogja át,

s felgyújtja, nézd, az éjszakát!

Ne rettenj, hogyha játszanak

rőzsékben izzó gúny-szavak

élteddel, mit a lelkeden

elringatsz árnyként szüntelen,

mert porrá ég ma bánatod,

s a hajnal lesz az új dalod.

2. változat:

A kéklő nyári dallamok

között a szívem úgy lobog,

mint őrtűz, fenn a hegytetőn,

Álmodó, csendes fénysugár

merre jársz, hol vagy, jössz-e már?

Látod, itt tombol az éjsötét,

sirámunk jajszavát szerteszét

hordja a bús szél szárnyain,

adagolt félszek árjain.

Hályogos szemünkön bűvölet,

hittelen sodródunk nélküled

káprázat létben, s látszatok

mögött az Isten rég zokog,

Közeleg, tudom, az a nap,

mikor a szív, mint patyolat

ragyog, s a kegyelem ránk borul;

leteszem életem zálogul.

Állok a fényben, ringanak

szemem tükrében kis tavak,

lábaim alatt földrögök,

szívem égboltja mennydörög.

Morajló emlék halk szavad,

édes fürtjein elmatat

vágyam, a csendre virradó,

érzem, ma sírni volna jó.

Könnycseppnyi álmok hullanak

futva keresni új utat,

búcsúzó fényük álnokul

üres szívemre ráborul

Földi lét porának hitetlen, új kora,

nem vagy sem utóda, sem őse, rokona

senkinek? Senkinek?

Lépteid nyoma, mint alvó folyó medre,

lennél bár haboknak hömpölygő jókedve,

s akkor az égiek

segítenének, hogy vak szemeddel láthasd

az éltető forrást és magaddá válhass,

hogy cseppként légy egész.

De tévelygő elméd a hullámok között

vergődő rabmadár, a szárnya eltörött

és károgja a vészt.

Céltalan dalokkal új utakra menni,

Földig hajló fűzfaágon

szellő játszik, szenderálom

ring a fényben nesztelen,

tarkaszárnyú sejtelem.

Harmatcseppben pille vágya

tükröződik gömbbe zárva

napsugaras reggelen,

elillan, ha meglesem.

Ma úgy dalolj, mint lángok téli estén,

mint apró gyermek, kinek hangját lesném,

mert az tisztán csengő,

álmokat teremtő

meleg ölelés.

Ma úgy dalolj, hogy minden lángban égjen,

mert semmid sincsen kívül a reményen,

hogy hangod nem hamis;

világolj akkor is,

ha úgy érzed, késő.

Ma úgy dalolj, mint, ki megnyugvást keres

éhező szívvel, dalolni mégse rest,

mert belülről táplál

a tűz, amit vágytál,

és nem alszik el.

Lombok sűrűjében fáradt ágak bújnak,

leveleik zörgők, napszítták, fakultak.

Hogyha megtehetném, kihoznám a fényre

simogatva mindet, egyenként becézve.

Könnyű sóhajokba álmuk terhét merném,

madárdalba reggel s minden áldott estén

emlékező szívbe, mert az örök nyárnak

ti vagytok tudói, hajlott hátú ágak.

Érzem a csended, mély és gyönyörű,

belém simul, mint esőcsepp a földbe,

mint édes sóhaj, libben lelked körbe,

míg neved dúdolom.

A neved dúdolom.

Mint ezer évnyi feledett emlék

felragyogsz bennem, gyengéd szemed zöldje

simogat, ringat és úgy veszlek ölbe,

hogy neved dúdolom.

A neved dúdolom.

Örökké tartó érintés, varázs,

rügyet bont hitem, szerelembe szőve.

Egymásban fürdünk s a pillanat pőre,

ha neved dúdolom.

A neved dúdolom.

Tárva már a boltív terhe,
szalmaszálon égszín kedve

Most hallgat, ázva langy esőben,

a kócos lelkiismeret,

hiába futna már előlem,

őrzöm, mint éber kisdedet.

Lámpát gyújtok, ha elaludna,

s ha néha felsír, hát tudom,

nem alszik ő, csak azt hazudja,

lesi titokban homlokom,

hogy szántson rajta mély barázdát

vagy nyújtsa hűvös tenyerét;

tükör-szemében gyúl barátság,

gyógyír lesz, védő menedék.

Mi ketten egymást így, erősen

tartjuk, de hogyha tévedünk,

viharban, csendben, langy esőben

egymásból újjáéledünk. 

Én úgy siettem, mint aki vallja,

hogy vissza többé nem jöhet.

Szelek szárnyain viharnak malma

őrölt. Igába halt szövet...

Nem akartam a mesék igazát.

Édes szavakból font pofon

lett útitársam, s mint rossz citerát

pengetett, de nem átkozom.

Mert úgy jöttem, égre nyílt sebekkel

vissza tehozzád, sóvár szemekkel,

mint a tékozló gyermeked.

Mert lelkem lombján új élet dalol,

megtalált kincs, mit szívem átkarol.

Szomjazom, add a serleget!

Lét suhan, s e csendes órán

ezüsthajnal esőt szór rám,

hangtalan.

Cseppjében az örök élet,

reményt súgó, friss ígéret,

súlya van.

Pókhálón ring bíbor álmod,

bebábozott sóhajtások

lengetik.

Szürke árnyban fehér lépdel,

dobbanásnyi fényben ér el

lelkedig.