KÍGYÓVONAL 58.

Beküldte kékszem - 2015, június 27 - 14:11

Első megszólítója a hit volt. Kisgyermekkorától vallásos nevelésben részesült. Az ima, a reggeli istentisztelet megnyugtató percei megérintették a lelkét. Az iskolai nevelés azonban megzavarta lelki egyensúlyát. Rövid idő alatt elérték, hogy istentagadó legyen. Vitába szállt szüleivel, ha azok emlékeztették Isten létére, segítő jóakaratára. Érlelődnie kellett még egy kicsit. Néhány év múlva maga talált vissza arra az útra, amelyen a szülői ház elindította. Otthon tartózkodáskor rendszeresen járt hittanórákra, s olyan közel került hozzá az idős tiszteletes hogy nagyon sokáig emlékezett intő, de meleg szavaira. Csak az otthoni napokban mehetett el templomba, mert Erekfőn nagyon szem előtt volt, és főbenjáró bűnnek számított a vasárnapi istentiszteleteken részt venni. Ezt végiggondolta, s érezte, le kell borulnia Isten előtt, hogy hálát mondjon neki a nem remélt gyógyulásért.  Református hite megérintette Rózsát is. Külön ajándék volt részéről, hogy férjével együtt gyakorolta az istendicséretet. Meg aztán azt olyan gesztusnak érezte, amely bizonyítéka ragaszkodó, idős szerelmének. Kálmán nem maradt adósa, de eltérő módon, eltérő stílusban fejezte ki bensőséges érzelmeit. Hevesebben udvarolt Rózsának, mint fiatalkori éveiben, amit ő túlzásnak is tartott.

Bőven szánt időt újabb lakhelyének megismerésére. Járta a várost. Sokszor egész délelőtt elmaradt otthonról. S azalatt figyelt, fényképezett. Alaposan meg akarta ismerni, hogy tényleg magáénak mondhassa a várost. És úgy is volt. Amit eddig láttunk, az a belváros. Kálmán így foglalta össze:

Várkerület,

  Orsolya tér,

        Templom utca,

       Széchenyi tér,

     történelmi

        jövőt remél.

Sétái folyamán mind távolabb került a központtól. Eljutott a távoli lakótelepekig, s olyankor örvendett, hogy nem ott vásároltak lakást maguknak, bár az épületek jó karban voltak, s a belső terek is elfogadható képet mutattak. Ezek az utak egyre hosszabbra nyúltak. Már két-három órás csatangolásra is képes volt. Nemcsak hogy futotta az erejéből, de napról napra növelték az erejét. A homály, amely addig eltakarta előle a világot, a közvetlen környezetét, eloszlott. Világosan látott, és világosan gondolkodott. Ebben a háromszázhatvan fokos fordulatban, természetesen, az orvosoknak is része volt, de Kálmán mindenkinek azt hangoztatta, hogy a város, a békés, csöndes környezet adta vissza egészségét. Ezt már a fokozatos javulása idején is úgy érezte. Aztán rövidültek a városi barangolásai, szaporodtak az elfoglaltságai. Unatkozásra nem volt ideje. Felébredt a régen megszakadt alkotókedve. Legelőször a Sarmadombon gyűjtött anyagát kotorta elő, melynek megőrzését is Rózsának köszönhette. Ő mentette meg férjének és az utókornak. Kálmán hozzáfogott, hogy az anyagot feldolgozza. Előkerültek a megsárgult cédulák és beborította velük a teljes szobát. Rózsa nem hagyta szó nélkül.

- Mit rendeztél ebből a szobából? Úgy néz ki, mintha futni akarna. Bemenni senki sem tud. Csodálkozom, hogy te, egyáltalán, lépni tudsz. Még a szekrények teteje is a te céduláiddal van tele.

- Míg velük dolgozom, képzeletemben felidőződnek a sarmadombi élmények. Az emlékek fokozzák munkakedvemet.

Közben azt is tervezgette: milyen legyen a könyv, amelyben az eredményeit eljuttatja az olvasókhoz. Először csak egy kis bemutatót szerkesztett egybe, és kiadta. Mikor látta, hogy érdeklődés mutatkozott a könyv iránt, eldöntötte, hogy többirányú munkájának minden kis értékét belefoglalja egy könyvbe. Kálmánt igencsak megörvendeztette, hogy a könyvének sikere volt. Visszatért vele Sarmadombra, hogy bemutassa azoknak, akikről és akiknek szólt. Ők pedig elismeréssel fogadták a munkát, melynek eredményeként szembetalálhatják magukat saját szokásaikkal, hagyományaikkal. Az erekfői közönség már visszafogottabb volt. Megmutatkozott, hogy igazán csak az a drága, az igazi érték, ami a miénk, ami sajátunk. Ott a sarmadombi könyvbemutatón tudta meg, hogy az iskola ünnepre készül. Abban az évben ötvenesztendős volt a sarmadombi középfokú oktatás. Akkor indult, mikor Kálmán, mint fiatal végzős magyartanár az iskolához érkezett. Nagy szeretettel, tisztelettel és megbecsüléssel fogadták. Megerősödött benne a meggyőződés, hogy értékes munkát végzett. Minden találkozáskor – így akkor is – szemére vetették, hogy túl szigorú volt az a nevelés, amelyet tőle kaptak. De hozzá is teszik, hogy szükség volt rá. Egyik volt tanítványa odahúzódott hozzá, és megköszönte azt a szigorúságot. A díszgyűlésen a legmagasabb vezetés is képviseltette magát. A főtanfelügyelővel együtt érkezett a Hunyad megyei szenátor, meg a Szilágy megyei képviselő. Az iskola igazgatójával együtt értékelték az akkori és a jelenlegi tanárok munkáját. Az igazgató külön megköszönte nekik, hogy megtartották az iskolát. A megyei képviselő megismerte Kálmánt, s olyan bensőséges örömmel köszöntötte, mintha nem is emlékeznék az incidensre, amit az akkori főszerkesztő helyettes, a jelenlegi főszerkesztő idézett elő. Búcsúzáskor érettségi találkozóra hívták meg az első végzősei. Azzal érkezett haza, hogy Sarmadombon visszavárják. És nemcsak ott várták, nemcsak Sarmadombon, hanem a megyében más helyeken is. Meghívót kapott a Magurandi Báthory Alapítványtól a Báthory Napokra. S az egy kicsit meglepte. Nem várta azt a gesztust. De örömmel és várakozással indult az ünnepségre.