Negyvennyolc

Tizenkét évesen még soknak hittem én,
bár azt is éreztem, hogy elégnek kevés,
ám a negyvennyolc ma már nem tűnik soknak,
de persze tévúton járva, több mint elég.

Szegény jó apámnak nem juthatott ennyi,
ha most elém állna, öcsémnek mondanám,
mert az idő árja nem sodorta tovább,
én meg elrobogtam az élet vonatán.

Pont harminchat évvel volt idősebb nálam,
de elkopott mára már ez a sok-sok év,
ennyit élt nélkülem, talán engem várva,
és nélküle magam is ennyit éltem én.

Ami ezután jön, sosem próbálhatta,
nem lehetett ötven, sem hajlott hátú agg,
és nagyapja sem tudott lenni annak, ki
az ő szemével néz; az unokájának.