Pipacsföldön

Szikrázott a Nap azon a délután,
felvettem a kedvenc virágos ruhám;
hajamban méh dongott, így töltve kedvét,
hasamon rózsát kergettek a lepkék.

A szomszéd réten hajlongott sok pipacs.
Szellő úr szisszent: ez vadvirág, ripacs!
Csitt legyen! intettem, ne lármázz, szentem.
Hozzájuk megyek, hogy bájam terjesszem.

Szerény, vérhajú, hamar-hulló élet...
sajnállak, hiszen oly hirtelen véged.
Gondoltam valamit, csak maradj tovább:
hangolj lelkemből daloló csalogányt.

Kottázd kezemnek, ruhámnak, szívemnek,
kottázd, hogy tőled színesek a csendek.
Légy az, kis növény, mi földnek az eső
...hatalmas, hatalmas, termesztő erő.

.....

Fekszem most is vörös hullám-tengerben,
testem leplét takarja édenkertem...
immáron rajtam van a legszebb szoknya;
olyan, mintha bennem a Föld szuszogna.

(2014. június)