Szerelem és líra - XLVI.

Negyvenhatodik rész

A tanulmány végére szeretnék eljutni a szerelem értelmezéséig, valamint addig, hogy számba vegyem, miféle szerelmi lírára van (vagy volna) szükség most ahhoz, hogy a szerelem aktuális fogalmát, a szerelem jelenségének mai arcát méltó módon mutassa meg.

Szerelem és szerelmi líra voltaképpen elválaszthatatlan egymástól, valamiféle szinkretizmusban élnek, mint ugyanazon sok oldallal rendelkező idom két különböző oldala.

Mielőtt a következő részekben megkezdem szemlémet a szerelmi líra történetében, hogy példákat hozzak rá, mikor, melyik korszakban mit is jelentett a szerelem, változott-e a fogalom jelentése az idők során, mennyiben kötődött az adott társadalmakhoz, illetve mennyire volt független ezektől; még ebben a részben néhány igen fontos megjegyzést kell tennem.

Napjainkban a kultúra, az irodalom és a művészet általában a relativizálódás jeleit viseli magán. A fejlődés elveit vagy általában véve tagadja, vagy kifordítja őket a sarkaiból. A kétezer éves európai múlt alapvető fogalmait kérdőjelezi meg, talán sokkal többet rombol, mint amennyit épít.

A fékevesztett relativizmus fellazít, felbomlaszt, megkérdőjelez, visszájára fordít mindent, amihez csak hozzáférhet. Ezt természetesen hiba volna minden kritika nélkül elvetnünk, de még nagyobb tévedés lenne, ha elfogadnánk. A mai komprádor jellegű magyarországi „elit” és a szolgálatában álló kanonizált művészet amúgy is szeret mindent átvenni; kultúránk ezen része évszázadok óta jobb ügyhöz méltó buzgalommal tevékenykedik azon, hogy az éppen divatos „nyugati” kulturális jelenségek hazai utánérzéseit megteremthesse, és eközben ritkán képes arra, hogy a valódi értéket a puszta divattól megkülönböztesse.

Az önmagában vett, parttalan „nyugatosság” nem jelent semmiféle „felzárkózást”, értékteremtést meg éppen a legritkább esetben. Természetesen voltak és lesznek a magyar kultúra történetének olyan szakaszai, amikor a nyugatról hozott értékek a lehető legszerencsésebb pillanatban képesek megújítani a magyar művészetet vagy irodalmat, de ez nem igaz minden pillanatban. Nem is beszélve arról, hogy néha csak merőben formális kapcsolatban van a hazai jelenség azzal a külföldi kulturális elemmel, amelyből többé-kevésbé származtatható. Talán Ady költészete a legjobb példa erre; az ő poétikája, szimbólumhasználata minőségi értelemben véve, tartalmában merőben mást jelent, mint a francia szimbolizmus, ami ihlető hatást gyakorolt rá.

Az önmagában vett és hasonlóképpen parttalan nyugat-ellenesség sem hordoz semmiféle értéket, sem pedig programot, akkor sem, ha az előbbi kiváltotta visszahatás formájában jelentkezik.

A nyugati kulturális elemek idegen testként való átvétele időnként szomorú eredményeket hoz. Nemcsak a művészet terén, másutt is kudarcra van ítélve minden mechanikus átvétel. Az angol vagy más nyelvre alapozott (és ott sem tökéletesen működő) pedagógiai módszerek puszta átvétele és erőltetése a magyar oktatásban kiábrándító eredményeket hozott. A bűnüldözésben szintén; néhány éve magas rangú szakértő ismerte be, hogy az amerikai tanúvédelmi eljárások mechanikus átvétele már tragédiákat okozott; az USA területe mellett eltörpülő Magyarországon lehetetlen a tanúnak a (nagyjából) bevált amerikai módszerek alapján új személyiséget kialakítani.

Ugyanígy nem adaptálható a szorosan vett kultúra számos eleme sem. Az angol nyelvű irodalom története egészen más kérdéseket vet fel, mint a magyar nyelvűé, ott a „nemzeti irodalom” fogalma is másképpen értelmezhető – vagy nem értelmezhető. Többé-kevésbé ez a helyzet a francia, spanyol, német, portugál, és számos egyéb nyelven született irodalmakkal is. Az ott kialakult, gyakran kényszer szülte eljárások és szempontok adaptálása, és „modern nyugati” nézetek gyanánt a magyar irodalomra erőszakolása komoly zűrzavart, károkat okozhat – van már erre példa.

A mindezen jelenségekből fakadó parttalan relativizmust semmiképpen sem fogadhatjuk el, igazság és erkölcs alapfogalmait nem tekinthetjük viszonylagosnak, hiszen akkor sohasem juthatnánk el a szerelem valódi értelmezéséhez.

Egy korábbi (a szabad akaratról szóló) tanulmányomban erről a kérdésről már a jelenleginél nagyobb terjedelemben beszéltem, az ott elmondottakat nem kívánom most ismételni. Az ott előadottakat fenntartom.

Az emberi gondolkodás történetében időről időre szükségessé válik, hogy újra és újra megerősítsük, léteznek alapvető, örök igazságok. Szókratész és Kant nyomdokain haladva most is ezt kell tennünk, a „posztmodern” relativizmus és szkepticizmus „távlataiban” a kultúra felszámolásával egyenértékű – amit nem is tagad. Semmiképpen sem fogadhatjuk el, mert nyilvánvalóan zsákutcába vezet.

Azt is le kell szögeznem, hogy a szerelemnek mindenképpen bizonyos fokú függetlenséget kell tulajdonítanunk, különben aligha érthetnénk meg, miért létezhet, és miért születhet újjá minden korban, mindenféle társadalmi viszonyok között, miért alakulhat ki minden gátló körülmény dacára, a fentebb részletezett szerelem-tagadó és szerelem-akadályozó normák, intézmények és szokásrendszerek ellenére. Természetesen nem állítom azt, hogy a szerelem mindenfajta meghatározottságtól mentes lenne; de meghatározottsága egyáltalán nem „genetikai”, még kevésbé „gazdasági” vagy „politikai”.

A szerelem meghatározottsága éppenséggel abból fakad, hogy az „emberi jelenség” lényegi oldalának eleme; egyfelől állandó része eme emberi jelenségnek, másfelől együtt fejlődik, változik vele. Állandó és változó elemek együttesének kell tehát felfognunk.

 Mivel a művészet a maga tiszta és igaz formájában ugyanazon emberi jelenség lényegéhez tartozik, a kapcsolat közöttük minden tekintetben szükségszerű.

 Folytatása következik.