Szerelem és líra - XXXIV.

Harmincnegyedik rész

Most pedig arról: mit nem tekintek fejlődésnek.

Erről a témáról – sajnos – szükséges beszélni. Legfőképpen azért, mert a jelenlegi propaganda semmit sem próbál olyan erősen belénk sulykolni, mint azt, mit kellene fejlődésnek tekintenünk. Nincs olyan nap, hogy valami politikai vagy gazdasági marketing-ötletbomba ki ne pukkanjon ezzel kapcsolatban.

A gazdasági és politikai lobbyk számára elsőrendű érdek, hogy fejlődésnek lássuk azokat a folyamatokat, amelyek körülöttünk zajlanak. Ha az emberek tömege egyszer megértené, hogy ami történik, nem fejlődés, a világ egész politikai és gazdasági rendszere súlyos válságba kerülhetne, hiszen a hatalom és a gazdaság legfőbb, leginkább kanonizált, jószerivel egyetlen nyilvánosságra hozott célja a fejlődés. Ha nincs fejlődés, a hatalom iránti bizalom végképp összeomlik.

Ezért aztán hatalomnak és gazdaságnak elemi érdeke, hogy fejlődésnek minősítsen minden jelenséget, amit csak lehet – és azt is, amit nem lehet.

Nézzük tehát, melyek azok a jelenségek, amelyeket a jelenhez viszonyítva nem tekintek fejlődésnek.

Előre bocsátom: fejlődésnek olyan, és csakis olyan jelenségeket tekintek, amelyek az emberiség morális egységének elvét képviselik, az ezen elvhez viszonyított ideális helyzet felé tesznek lépést.

Ha a jövő városának utcáin sétálnék, első dolgom volna megfigyelni, vannak-e hajléktalanok abban a városban.

Ez az első mércém.

Nem beszélhetünk semmiféle fejlődésről, amennyiben csak egyetlen hajléktalan is létezik, hiszen a hajléktalanság, mint intézmény létezése nem a számoktól, és nem is a statisztikáktól függ.

 Ha a jövő társadalma nem képes, vagy nem akar gondoskodni a tagjairól, nem beszélhetünk fejlődésről, hiszen a hajléktalanság puszta megléte annak cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy adott társadalom számára létezik valami, ami fontosabb, mint maga az ember. Ez általában természetesen a pénz, de még ez sem biztos.

A kapitalizmus társadalma szereti tetszelegve „szabad világ” címkével ellátni önmagát. Ennek természetesen csak akkor van értelme, ha létezik hozzá viszonyított „nem szabad világ” is. Fentebb már szóltam arról, hogy maga Derrida is észrevette, hogy a keleti tömb összeomlása után jelentősen csökkent a „szabad világ” propagandájának hatása, mert megszűnt a felvevőpiaca; a keleti blokk államaiban élő, a „szabad világ” intézményrendszerére vágyó, a szabadság-propagandára érzékenyen reagáló lakosság. Belekerülve a kapitalista rendszerbe még a legnaivabb emberek sem érik már azt annyira szabadnak és kívánatosnak.

Térjünk vissza a hajléktalanság fogalmára.

A kapitalizmus gyakran vádolta azzal kimúlt ellenlábasát, a létező szocializmust, hogy az utóbbi rendszerben politikai üldöztetés van, koholt perek, börtönök, kínzások, kivégzések. Hogy a létező szocializmus rendszerében nem léteznek emberi jogok.

A vád természetesen igaz, de a vádló nagyvonalúan figyelmen kívül szokta hagyni azt a tényt, hogy a politikai üldöztetés a kapitalista rendszerekben sem ismeretlen fogalom, legfeljebb ritkábban fordul elő, mert nem része a rendszer alapvető struktúrájának.

Az emberi jogok – mint fentebb már utaltam rá – többé-kevésbé védenek a politikai természetű üldöztetéssel szemben, de teljesen védtelenül hagyják az egyént a gazdasági természetű üldöztetés előtt.

Erre persze azt feleli a kapitalizmus, hogy gazdasági természetű üldöztetés nem létezik.

A tények ezt cáfolják. A – rossz szóképpel élve – legékesebb cáfolat: a hajléktalanok létezése. Ők a rendszer gazdasági üldözöttei. A kapitalizmus még csak zárkára, rendőrre, foglárra, élelmezésre sem költ, és az üldöztetés semmivel sem humánusabb annál, mintha ezeket az embereket politikai módszerekkel üldöznék.

A kapitalizmus „tudományos” ideológiája szereti azt a látszatot kelteni, mintha az ember tulajdon teremtményei – a pénz és a piac – a természettörvények kérlelhetetlenségével érvényesülnének a világban, és az általuk okozott nyomornak, szenvedésnek nem volna felelőse. Pedig nem a kikerülhetetlen végzet okozza a világ lakosságának túlnyomó részét szorongató nyomort, hanem a kanonizált kapzsiság.

A demokratikus ellenőrzés teljes hiányában a világot uraló cégek az egyedül üdvözítő profithajsza érdekében egyre felelőtlenebb és degeneráltabb viselkedést engednek meg maguknak világszerte.

Már Bibó István felhívta rá a figyelmet, hogy a jelenkori liberalizmus voltaképpen a nemzetközi nagyvállalatok diktálta gazdasági berendezkedés ideológiájává züllött. Olyan gazdasági természetű hatalmat támogat, amely az egész világon túlnőtt a demokratikus államokon és intézményeken, amely senkinek sem felelős, tetszése szerint ellenőrizetlenül tevékenykedik a világban, és illuzórikussá teszi a demokratikus politikai intézményeket. E hatalom lényegében magánhatalom. Mellette éppen annyit számítanak a politikai intézmények, amennyire a római köztársaság évente még mindig megválasztott tisztségviselői számítottak a római császárság korában.

A pénz eredeti funkciója az volt, hogy csereérték legyen az emberi együttműködésben. Másra nem alkalmas, mert önmagában értéket nem képvisel. Ma viszont már a bankkártyák és az átutalások világában a pénz is csak illúzió, de eme fikció birtokában magánhatalom tartja irányítása alatt a világot. Erre a veszélyre már annak idején Franklin Delano Roosevelt is felhívta a figyelmet, és azt mondta róla, hogy „lényegében fasizmus”.

Az államok – legyenek berendezkedésükben bármennyire is demokratikusak – ebben a pillanatban tehetetlenek a magánhatalommal szemben, amely a pénz birtokában eladósítja, játékszereivé teszi ezeket, közben pedig a hatalom egyetlen funkcióját sem látja el, hiszen teljesen öncélú, a profitszerzésen kívül nem törekszik másra. A jelenlegi szabadság-demagógia így lényegében nem más, mint egy élősdi jellegű magánhatalom ideológiája.

Nem tekintek fejlődésnek semmiféle olyan változást, amely – bármilyen hangzatos jelszó uralma alatt – az említett magánhatalom céljait mozdítja elő, viszont fejlődésnek tekinteném, ha megvalósulna ennek a magánhatalomnak a korlátozása vagy felszámolása.

Nem tekintem fejlődésnek a következőket:

• Világkormány létrehozása

 Fentebb már leírtam, hogy jelen helyzetben ez önmagában nem volna fejlődés; akkor sem, ha a földi emberiség integrációja előbb vagy utóbb mindenféleképpen kikényszerítené valamiféle globális önigazgatás létrejöttét.

Önmagában a valódi globális önigazgatás kialakulását természetesen fejlődésnek tekinteném. Erre azonban most igen csekély esélyt adok.

A világkormány kialakulását jelen pillanatban nem tekintem realitásnak. Az említett magánhatalomnak aligha érdeke, hogy világállami funkciókat töltsön be, hogy valódi világállamot teremtsen, hiszen ennél az állami funkciók lepasszolása és a jelenleg folyó öncélú profithajhászás sokkal jövedelmezőbb.

• A világméretű szabadkereskedelem kialakulása

 Ezt a jelen helyzetben kimondottan negatívnak, a magánhatalom további erősítésének látnám. Az utóbbi időkben tanúi voltunk, hogy ment tönkre nálunk számos gazdasági ágazat a hihetetlen uniós szabályok miatt, amelyekhez csak a nagyvállalatok képesek alkalmazkodni; hiszen miattuk találták ki őket.

Nem tekinteném fejlődésnek jelen helyzetből kiindulva a továbbiakat sem:

• Egységes világnyelv kialakulása
• Egységes globális fogyasztói szokásrendszer kialakulása

 A következő részben elmondom, miért nem.

Hogy mi köze ennek a szerelmi lírához?

Több, mint gondolnánk.

Folytatása következik.