Csodaszép kikelet,
remegő levelek,
s üde orgona biztat.
Zeneszó, kacagás,
bekerít e varázs,
s ez a májusi illat.
Ma a szív szava szól.
Kitekintve hajol
le a nap, tele kedvvel.
Szerető szemed int
mosolyogva, megint
Itt e vidám dal, nézd a kezemben!
Összeszorítom, teste se' rezzen.
Rázogatom, hogy nőjön a kedve,
átdobom aztán; át a kezedbe.
Hogyha kibontod, szárnyal a dallam.
Szép szemedért ezt most neked adtam,
Érezte, hogy már nemsokára vége.
Alatta kaján és könnyes arcok.
Sebeiből még csordogált a vére;
de tudta, mindjárt megnyeri a harcot.
Lenézett hát még rájuk utoljára;
Elszabadulva a múlt vonatából
félem a bajt, de remélem a jót.
Lángol a szív szava, éget a vágytól,
mert ez a föld, ez az ég; takaróm.
Rám nehezült ez a sors, ez az élet.
Nyögve, nyüszítve tolom szekerem.
Tűnik a szép, s vele hunynak a fények;
már a sötét dominál egemen.
Itt van a jó, de eloltja a szólam;
- Többet akarj! - Nem elég ez az ég!
Hát akik állnak a vám előtt sorban
nem magyarok? Nekik ez mocsadék?
Nem tehetem , hogy a szót, mi belülről kúszik agyamba,
félresöpörjem a porba azért, hogy a szív lenyugodjon.
Mert ki vakon füleit betapasztja, s szája se szól már;
gyáva lator. Ki csak úszik az árral, vagy vegetálva
Törött cserép a házamon.
A szívemen szelíd galamb.
A gondolat felén a ház,
Nem tudok írni, a boldog időkről.
Béna kezemben a múlt, kesereg.
Mert a jelen felemészt; szava őröl.
Ez, egy korábbi versem.
Nyár illata kúszik az alkonyi légben
és lángvörös színekben fürdik a táj.
A lenyugvó nap dala, bomlik szerényen,
s a fű közül röppen az éji bogár.
A fák koronája, rőt felhőkkel játszik,
és bíborba hajlik a málnabokor.
A fénysugár cikkan, mint hasított gránit,
átszelve az erdőt, a földre hajol.
Lágy, búcsúzó csókját elhintve a szélben,
még utolsót villan a nap sugara;
Majd átadja helyét, a hold lesz most ébren,
s a nappalt felváltja egy szép éjszaka...
Izzik a nap fönt. Vak tüze forrón ömlik a tájra.
Szomjas a fán a levél, száraz a fű idelent.
Ez a vers nem jött volna létre, ha Kőszeghy Miklós nem írja meg a sajátját ...
Én játszanék veled: Halál,
ha fakó árnyad lengedez;
lennék érett búzamező,
melyet kezed éppen keres.
De elhajolnék mint a nád,
ha meglengetnéd a kaszád.
És játszanék veled: Idő,
göröngyös útra mutató;
ha fáj a gond, és ég a szív,
álljon az óramutató.
Majd akkor rakjon perceket,
hogyha a rossz már nem nevet.
Ma egy kicsit nosztalgiázok ...
Ott, hol a Berettyó összefut az Érrel,
ahol a napsugár tömött kalászt érlel,
egy kicsiny faluban a román határnál,
ahol a vadrózsa szebb a rózsafánál,
Szeretve voltam mindig én.
Csüggtem anyám tekintetén,
s ha fájt a szó, mert megszidott,
zsebembe cukorkát lopott.
Ez a vers nem jött volna létre, ha fabijoe barátunk nem írja meg a magáét.
Úgy hiszem, élek e földön. Látom a fényt, s meg is őrzöm.
Nem érdekel gazdag vagy-e
vagy, koldusként éled élted.
Az érdekel hogy, mersz-e még,
Érezte, hogy már nemsokára vége.
Alatta kaján és könnyes arcok.
Sebeiből még csordogált a vére;
Órák, napok,
Fáradt vagyok.
Most kéne talán lepihennem.
Nincs szín, se fény
És nincs remény.
Áprilist látom,
virágzó fákon,
zümmögve dolgozó méhek raját.
Lobban a kedvem,