ÉBREDŐ

Néma vagyok. Nézem
az elmém által
kivetített tájat.
Hegyeket látok.
ölelkező, kék
hazámat.
Napsütötte jegenyék
ülnek,
szuronysipkáik
ágak,
vizeket látok,
Dunát, Tiszát,
balatoni nádast;
rónákat,
festett álmokon
rohanó
ménest.

Ábrándos magyar marhák
kéjesen
legelik a zöldet.

Alattuk haragvó békák
rugdossák a földet.
 

Ingatag angyalok sétálnak
pokol és menny közt
fekvő síneken.
 

Dobbantó ugródeszkákon
a fiatal értelem.
 

Néma vagyok. Elmém
kivetítő.
Becsület-pusztákat látok,
csendben fürödnek szelíd
egek,
lenn a földön béke, simuló
indulat.
Karnyújtásnyi adás
a kisugárzott jövő,
gyémántjait szórja el
a fénypalástos idő.
 

Szúnyogok csapkodják
tűnődő arcom,
kökénylila-fagy nyilazhat,
nem haragszom.
Ma nem haragszom.
 

Aggódó vének suhannak
el.

Térdelve játszom keresztemen.
Homokba bújtatott fejem
tollas hátsóját a napra
teszem.
 

Fölényben vagyok
egyedül,
arcomban ezer
tolvaj hegedű
sír.
 

Ó, ábrándos magyar
marhák,
zsíros legelőkön
tengődő
múlt-kesergők,
borotvát önként
vállaló
igaz virágok,

ti, árnyékföld-szegények!
 

Születő hangok,
ébredő vitorlák,
bíborvörös-álmok
tartják
merülő
holdunk.