Élet

Susan átmászott a híd korlátján, és most a keskeny párkányon egyensúlyozott. Lepillantott az alant kavargó víz mocskos, iszapos örvényeire, és megszédült. Kapkodva hátranyúlt, és megkapaszkodott a korlát hűvös fémjében. Görcsösen markolta, és amint ez tudatosult benne, keserűen elmosolyodott. Az egész helyzet annyira abszurd volt: belekapaszkodott az egyetlen dologba, ami közte és a halál között állt… Mintha nem is öngyilkosságra készült volna!

Nagyot sóhajtott, és újra lenézett a mélybe. A folyó már nem is tűnt olyan félelmetesnek. A roppant, száguldó víztömeg ereje lenyűgözte őt. Mélyeket lélegzett és megpróbált erőt gyűjteni a végső lépéshez. Élete legutolsó lépéséhez. Szorítása lassan gyengült, és már majdnem elengedte a korlátot, amikor egy gondolat hasított belé. Hirtelen jött, csak úgy a semmiből. Mintha… nem is a sajátja lett volna.

Vajon mi várja őt odaát? Érdekes, ezen eddig nem nagyon gondolkodott. Nem volt vallásos, és a békés, nyugodt „semmi” ígérete nagyon csábító volt számára, de… Mi van akkor, ha a keresztények istene esetleg mégis létezik? Akkor ő pokolra kerül… örökre! Ha pedig a buddhistáknak van igaza, úgy újra megszületik, és megint megkapja azokat a problémákat, amik elől épp most próbál a nemlétbe menekülni… Egyik lehetőség sem nyűgözte le igazán... Egy utolsó pillantást vetett a megáradt folyóra, és újra átmászott a korláton, ezúttal vissza a hídra…

Susan a forgalmas főutcán sétált hazafelé. Fura, de úgy érezte, megkönnyebbült és kellemes kábulat kerítette hatalmába. Valahogy… szebbnek látta a világot! Az ég kékebben ragyogott, és a felhők is elvarázsolták. Eddig fel sem tűnt neki, milyen gyönyörűek! A nap gyengéden megsimogatta a bőrét. Olyan… könnyűnek érezte magát, szinte lebegett! Mosolyogva lépett le a járdáról…

A szeme sarkából észlelte csak a mozgást. Még hallotta a fék csikorgását és a csattanást. Egy röpke pillanatra fájdalom hasított belé, azután minden sötétbe borult. Örökre…

Ekkor dermedt meg minden. Olyan volt, mintha megfagyott volna az idő. Mozdulatlanságra kárhoztatta az autókat, a járókelőket, még a madarakat is a levegőben. Két fekete ruhás alak tűnt elő a semmiből. Az egyik pillanatban még nem voltak sehol, a következőben pedig már ott álltak a nő összetört teste mellett. Szomorúan nézték a néhai Susan Dove maradványait. Végül az ifjabbik törte meg a csendet:

- Nem értem… Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy sikerült megóvnunk.
- A sugallatom hatására elállt az öngyilkosságtól, és ez épp elég…
- Nem az életét kellett megmentenünk?
- Nem, annál sokkal fontosabb dolgot… Az életbe vetett hitét – mondta az idősebb kortalan mosollyal az arcán…