Életre kel a képzelet

(Versem első sorát H. Gábor Erzsébet Rímek ringatnak című verséből kölcsönöztem)

„Isten meggyújt egy csillagot”,
égi gyertya szent fénye ég,
kóbor vágyad ott andalog,
kezed fogják az angyalok,
lépted lesik, hogy félsz-e még?

Ajkam a szádhoz lopva ér,
s ha rája csókom lehelem,
ott nincs halál, de holt a tér,
a lét időtlen korba tér -
élő hűség e szerelem.

Megtestesül a gondolat,
ott már csak te, és én vagyok,
hol fészekboldog hon fogad,
tépünk erénycsősz gombokat,
szemparazsunk is felragyog.

Körötte minden elfakul,
homályba fúl az égi fény,
a Földre harmat hamva hull,
mennyei béke ejt rabul,
felhőfátyol a Hold szemén.

S akkor poklán a Tűzmadár
visszaszámlálva perceket
felizzik, mint a lávaár;
messze az álmos láthatár
szemhéja lassan felreped.

2014. jan. 7.