A feléledt románc - novella:)

 Kandeláberek sárga pislái vetítettek foltot a macskakőre, egészen éterinek tűnt minden, egy álomvilágban éreztem magam, ami maga volt az élő románc.

Akkor vettem észre azt a hihetetlen tényt is, hogy a farmernadrág-sportcipő helyett hosszú, lila bársonyruhában sétálok, amit egy fekete kapucnis köpeny takar! A lábamon fűzős, fekete magas sarkú, a karomon egy falatnyi bőrszíjjal összehúzott szattyánbőr táska!

- Ó, Istenem, álmodom! - Belecsíptem az arcomba, de könnyezni kezdett tőle a kék szemem, valóságosnak éreztem a fájdalmat, akár a csípős hideget és a varázslatos hóesést. A fejemhez nyúltam és jól sejtettem! A kleopátra frizurám helyén feltornyozott loknik ültek, hisztériásan megtapogattam az arcom, szerencsére nem érzékeltem változást, a pisze, kissé hegyes orrom, és a bájosnak mondott vonásaim megszokottnak tűntek.

Megdöbbenten ácsorogtam a nagy némaságban, a szívem olyan hevesen vert mintha ki akart volna szakadni a helyéről.

Próbáltam gondolkodni. Eszembe jutott, hogy iskola után Mártha nénihez igyekeztem, amikor egy utcai árus megállított a Karácsonyi vásár szélén. Nem akartam a tömegbe menni, de a főtér, amerre elvezetett az utam, tele volt árusokkal.

- Lelkem, nézzen körül nálam! - Az idős nő kínálgatta a portékáját, tovább akartam lépni, a szemem azonban megakadt egy nagyon réginek tűnő üveggömbön. Amikor kézbevettem, megszűnt a külvilág, a gömbben egy a régi korokat idéző ruhába öltözött pár volt. Az aranyhajú lány és egy ében tincsű, fiatal dalia, épp csók váltáskor lettek megörökítve. Nem tudom mit suttogtam, a gömb egészen elvette az eszemet.

Valósággal megbűvölt.

Megvettem, szorongattam, akár egy drága kincset, aztán ahogy egy csendesebb helyre értem elkezdtem bámulni, muszáj volt néznem, és akkor… átkerültem az ismeretlen utcába!

A csizma kopogására összerezzentem, jött felém valaki a sarkon túlról, vártam, hogy szörnyű, fekete alak érkezzen. A veríték ellepte a homlokomat, pedig egyáltalán nem volt melegem. Kínomban a vörös kőfalú házakat bámultam, amik barátságos hangulatot árasztottak, én mégis rettegtem. Amikor feltűnt, csupán egy szürke pont volt, ahogy közeledett, úgy tágult a pupillám. Elfuthattam volna, de ólmos köpeny ereszkedett rám, nem engedett lépni sem, mintha szívvel élő szobor lennék.

- Már régóta vártam rád! Annyira, hogy az idő alatt, kövek is porladtak szét, és új folyók is törtek fel a mélyből. – A hangja lenyűgöző volt, akár Ő maga.

 - Vártál? - kérdeztem rekedten.

- Hogyha tudnád mennyire nagyon, talán még egy mosolyt is adnál!

A férfinak hihetetlenül kék szeme volt, akár az azúr, a bőre bronzos, a haja fekete, az orra egyenes. A férfias szépségére a határozott áll tette fel a koronát, nem beszélve a magas, széles vállú alakjáról. Megrohantak az érzelmek, ismerős melegség járt át, gyönyörű öröm, kíváncsiság. Remegett a gyomrom, ezer pillangó repkedett benne. Színes virágokra vártak, nyíló szirmokat kívántak.

Az illata beszivárgott az orromba, szédített, citrus, fenyő, némi illatos szivar és valami férfi.

- Nem tudom, hol vagyok! – suttogtam zavarodottan. - Eltévedtem! Megmondanád, merre kell menni, hogy eljussak a Hatvankilencedik utcáig?

A férfi húsos szája mosolyra húzódott, hófehér, erős fogai ragadozó módjára kivillantak. A mutató ujjával az állam alá nyúlt és arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Nincs olyan utca, csak Te és Én.

- Hogy hívnak? - szaladt ki a számon

- Szerzs vagyok, Guiellaume márkija.

Furcsán pisloghattam, elég sután hangzott, hogy az én nevem egyszerűen csak Mary, Mary Proust.

A kézcsók perzselte a bőrömet, hullámzó forróság indult el bennem. Áradt a tagjaimban édes-keserűn, szenvedést és vágyakozást okozva. Mintha el akartam volna olvadni, pedig a szám már kéklett a hidegtől.

- Haza akarok menni – nyögtem vörös arccal.

- Haza fogsz, ne félj Mary, de előbb be kell váltanunk a lehetőséget, amit kaptunk.

- A lehetőséget?

- Igen. Egyszer régen elszalasztottunk valamit, egy olyan dolgot, amit életünk végéig bántunk. Most a Karácsony tündére nekünk ajándékozott egy lehetőséget, hát használjuk ki!

- Én nem is ismerem magát!

- Mary – suttogta Szerzs lágyan - dehogyis nem ismersz! Itt lakok bent - bökött a mellemre a szívem tájékára. - Mélyen és évszázadok óta vágysz azért az elszalasztott lehetőségért, ahogy én is.

Mintha már átéltem volna azokat a pillanatokat, Szerzs szemében ismerős parázslást véltem felfedezni! Még akkor sem voltam benne biztos, hogy nem álmodom, amikor hagytam, hogy a megnyerő és varázslatos idegen belém karoljon és elvezessen.

Útközben minden ismerős volt, mégis valószínűtlen. Néha elhajtott mellettünk egy–egy konflis, a lovak patkója csattogott a kövön.

- Hol vagyunk? -  Forgattam a fejem jobbra-balra.

- Ugyanott, Emersonban, csak háromszázötvenhat évvel előbb.

- Hogyan? - pördültem ki a férfi kezéből - ez a kandi kamera?

Nem kellett válaszolnia, tudtam, hogy nem az. Éreztem a hűvössé vált tekintetéből, hogy neheztel rám. Lehajtottam a fejem - nem értem - motyogtam, de amire újabb kérdést tehettem volna fel, akár egy forgószínpad, változott a szín, egy meleg szobában találtam magam.

A kandalló lángjai barátságos viktoriánus kort idéző szalont világítottak meg. A csillárban lévő gyertyák közül csak kettőnek lobogott a lángja, amolyan kellemesen erotikus hangulatú félhomály uralkodott.

 A férfi lesegítette a köpenyemet és ő is megszabadult a szvetterétől, kalapjától, majd a sétabotját is egy kőarcú inasnak adta át, akinek a libériája kifogástalanul tiszta volt, és aki olyan méltóságot sugárzott mintha a királyi pár szolgálatában állna.

A fűszeres forralt bor némileg csillapította az ujjaim remegését és a gyomromat sem éreztem annyira összezsugorodottnak, mint előtte. Szerzs hellyel kínált, míg ő a lángokat bámulta.

- Táncolj velem! - nyújtotta felém a karját nemsokára, döbbenetes volt, hogy alig álltam fel, azonnal megszólalt egy láthatatlan zenekar előadásában a valcer. A helyiség elég nagy volt ahhoz, hogy kedvére forgasson, érdekesnek találtam, hogy nem vétettem el egyetlen lépést sem, pedig sosem tanultam táncolni. Olyan összehangolt volt a mozgásunk, mintha egész addigi életünkben együtt mozdultunk volna, a férfi közelsége valósággal elkábított.

Amikor először közelebb hajolt minden vér az arcomba szaladt, amikor pedig tánc közben a szája a fülcimpámat érintette, apró hullámok ráztak meg.

És akkor elkezdtek bevillanni a képek.

Amint pörögtünk visszarepültem a múltba. A közösbe. Amikor vágytam Szerzst, amikor a komornám titkosan szerelmes és illatosított levélkéket vitt a férfinak, akitől az apám eltiltott, csak azért, mert másik politikai párthoz tartozott. Egy bálterem képei, hangjai vettek körbe. A táncuknak a végén ott állt az egykori apám komoran. A kesztyűjét Szerzs arcába vágta.

- Párbajra hívom önt!

A fekete hajú beleegyezésül épp csak megbiccentette a fejét.

Botrány az év bálján.

Kisvártatva  az otthonomat láttam, apám házát, a súlyos, zöld brokát függöny előtt kiabáltam és nem akartam, hogy zárdába küldjenek. Amikor elszöktem és az utolsó percben, mielőtt egymáséi lehettünk volna Szerzs-el, ránk törte az ajtót apám csürhéje. Akkor lett vége a szabadságomnak.

- Ne sírj - rázta a vállamat Szerzs. - Már elmúlt, nem tudnak bántani!

A könnyeimtől csak foltokat láttam, átéltem újra minden fájdalmat, gyalázatot, szégyent. Hallottam, ahogy apám korbácsa suhintva végigszánt a szolgák előtt a meztelen hátamon, úgy néztek mintha boszorkány lennék, a király emberei pedig bevonulnak és Szerzst elvitték a Bastille-ba.

- Neee! Szerzs! - kiabáltam...

- Mary, szerelemem. Már elmúlt! Régen volt! - térített magamhoz a hang, és ölelt át az erős kar.

A csók forró volt, mint a vulkáni láva és olyan édes, mint a legfinomabb méz. Beleszédültem azokba az örvényekbe, amit Szerzs szája, karja és nekem simuló teste váltott ki belőlem.

- Várj - feszítettem a mellkasának a tenyerem - látni akarlak, a vonásaidat beégetni az emlékezetembe!

Egyszerre sírni és nevetni, nézni azt, ami a szívnek legszebb. A szürke tekintet egy párduc vad titokzatosságát és vágyát üzente szerelmesen. Elvesztem benne, mélyre zuhantam, a lélekig.

Mintha megszakadt volna az idő fonala, amikor lemeztelenített, én épp olyan sürgetően akartam az egyesülést, mint ő maga. 

 Téptem az ingét, haraptam a vállát, ízleltem a bőrét.

Mindent akartunk egyszerre. Az első szeretkezés gyors volt és emésztő. Felfalt minket a vágy, az egyesülésbe veszett a sikolyom. A férfi hörgése a legszebb zene volt a fülemnek, a haja feketéje a leggyönyörűbb sötét amit életemben láttam. Boldog voltam, akárcsak Ő.

Aztán csak simogattunk egymást, a bronzos és a fehér bőr összesimult verítéktől csatakosan. A második egyesülés lassúbb volt, olyan, amibe bele tudtam volna halni.

Nem akartam, hogy vége legyen, örök otthonnak éreztem a másikat. Mégis, éreztem, közeledik az időnk vége. A férfi a tenyere közé szorította az arcom, a homlokát az enyémnek döntötte.

- Lejárt az időnk, bárcsak örökké együtt lehetnénk!

- Hogy? Nem, nem akarom!

Újra ruhában álltunk, ugyanott, a vörös falú házakkal övezett utcán. A hó csillogott Szerzs haján, a lehelete csiklandozta a fülem.

- Szeretlek! – suttogta - Örökké! – a válaszom egy foszló éteri alak felé szállt.

Szerzs köddé vált, elhagyott, megszűnt. A könnyeim marták az arcomat, a mellkasomba gyász költözött.

- Bárcsak szűnnék meg én is, hogy lehetnék a gomolygó társad! - sikoltottam bele a semmibe, amikor érzékeltem, hogy valaki megrázza a vállam.

- Segíthetek? Rosszul van? -  Egy középkorú férfi volt, újra a rendes Emersonban voltam az én időmben.

- Nem, nem! Senki nem tud rajtam segíteni! - téptem ki magam a keze közül, szaladtam lázas kétségbeeséssel haza, egyenesen a szobámba. Megbizonyosodtam róla, teljesen rendben volt minden otthon, a képzeletem játékának tűntek az előző események. Mégis, Szerzs illata ott lebegett a bőrömön, édesen és fájón. Beleremegtem, amikor az elmúlt élményekre gondoltam. A csókok ízére, az erős karra, az engem pumpáló mozdulatokra…

Átéltem mindent újra és újra.

Napokig zaklatott állapotban keseregtem, lefogytam, a szemem karikás lett.

Karácsony estéjén, amikor kibontottam az ajándékokat, volt ott valami hihetetlen is! A legszebb és legborzongatóbb tárgy, amit valaha is kaptam. Egy üveggömb, az én üveggömböm!

- Anya! – kiáltottam - hol szerezted ezt, honnan van?

Anya csak mosolygott.

- Régi darab, anyáról lányra száll. A dédnagymamád is úgy kapta az ő dédnagymamájától. Valaha, egy kolostorban készítették, egy vesztett szerelem emlékére. A lányt, akit az apja kolostorba száműzött, Marynek hívták, mint téged kislányom, a férfit, akit pedig miatta a tömlöcbe vittek…

- Várj! – Szerzs! Ugye így hívták?

Anyám egészen elsápadt, a nyakában lévő kis kereszt medaliont az ajkához érintette.

- Igen - bámult titokzatosan - úgy hívták …

A szobámba vittem a kincsemet és próbáltam ugyanazt tenni, mit előtte. Néztem elmélyülten, de fájdalmamra, nem történt semmi. Csak egyetlen lehetőséget kaptunk, azt pedig beváltottuk.

Az emléket most is őrzőm, férjemül egy Szerzshez hasonló alakot választottam. Boldog vagyok vele, de amikor leesik az első hó…a szívem összeszorul.

-Vége-

Sea Miller 2012.