Érdekes témát vetettél fel, kedves Jóska! A -ván, -vén képzőpáros csupán azért tűnik régiesnek, mert a köznyelvben már szinte nem is használják, kiveszni hagyni viszont nem szabad őket, hiszen azzal egyfajta árnyalat kifejezésének a lehetőségétől fosztjuk meg a nyelvet. Figyeld csak meg, ha most áttranszponálom azt a szókapcsolatot: örökre sírva, érezhetően mást jelent, mint az örökre sírván. A -va, -ve valóban egyidejűséget fejez ki, mégpedig – és itt érhető tetten a magánhangzók rövidségének, illetve hosszúságának a kifejező ereje – a cselekvés vagy történés villanásszerű rövidségét, a -ván, -vén pedig az egyidejűség mellett a cselekvés vagy történés lassúbb, tartósabb végbemenetelének a kifejezésére szolgál. Az örökre (itt azt jelenti: fizikai halálomig) időhatározóhoz a sírván módhatározó ezért illik jobban, mint a sírva módhatározó. És ott a másik felvetésed: a szív dörömböl – ugye, ez lett volna a szokványos kifejezés. A célom nem a szokványos szókapcsolat elkerülése volt, más meggondolás vezetett. Jelesül, hogy – ha te is belegondolsz – a "dörömböl" igealak olyan erős hanghatást kelt, mintha egy ajtót vernének ököllel vagy egy kemény tárggyal, s ez egyáltalán nem illik a biológiai szív dobogásához. Ezért választottam a végére a -z igeképzőt.

Szinte vártam, tudtam, hogy az utolsó versszakban a rímképletváltás feltűnik, és szóvá teszed. El kell mesélnem egy történetet. Még ifjú tanárként egyszer Lázár Ervint hívtam meg a diákjaimhoz, akkor jelent meg A fehér tigris című regénye. Azt mondta ott a diákok előtt: "Képtelen vagyok a hőseimnek parancsolni. Hiába mondom nekik, hogy ide vagy oda menjetek, ha ők máshova akarnak menni, az ő akaratuk érvényesül." Nos, így voltam én ezzel a rímképletváltással. Az egész vers leghangsúlyosabb szava a "hűség", s ehhez a fogalomhoz szinte hozzátapad a kutya fogalma, képzete. Nyomban bevillant a tágabb rokonságomból származó történet: Ferenc bácsi temetése napján a Buksi kutya eltűnt, majd hetek múlva a síron találták meg a tetemét. Ettől fogva képtelen voltam a képtől, az emléktől szabadulni, ezt véltem a vers legjobb befejező képének. De hogyan tartsam a keresztrímet? Próbáltam így is, úgyis, hiába. Aztán láttam; a zárószakasz az "ámde" ellentétes kötőszóval kezdődik. A megelőző szakaszok mind az elszakadás vágyát hozzák, ez pedig e vágy megvalósításának lehetetlenségét. Végül abban maradtam magammal, hogy a hűséghez az ölelkezés talán jobban illik, mint a kereszt.

Köszönöm, hogy mindezeket felvetetted, s én ezt kifejthettem.

Varga Tibor

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges