A lény

  A hangár ablakán át nézte, ahogyan odakint a hó szép, csendesen hullott. Szemét kicsit vakította a kinti fehérség és a holdfény, olyannyira tetszett neki, hogy valami különös érzés kerítette hatalmába abban a percben. Milyen szép lenne itt élni...

Szárnyai kókadtan csüngtek mellette, de nem vonszolhatta hosszasan, mert az érzékeny bőrredőben a kifeszíthető hártyák kilyukadnának járás közben, ha nem zárná össze őket. Mert az hogy belátható időn belül újra repülni tudjon, egyenlőre lehetetlennek tűnt.
Hirtelen az ismét rátörő fájdalom eszébe juttatta, miért kényszerült leszállni ezen a furcsa bolygón. 
  Az az átkozott háború, még mindig dúlt a csillagközi tér urai között és ő, mint röpképes harcos, állandó szolgálatot teljesített, immár kétszáz éve. Magas rangot viselt, három bőrébe tetovált kitüntetése bizonyította ezt a tényt. 
Igen, most már tudta, másodsorban az éhség az, ami landolásra késztette.
Pár napja elfogyott a tartalék, amit a hibás navigációs rendszernek köszönhetett, valami kütyü elromolhatott benne és pár parszekkel többet tett meg a csillaghajó. 
Itt bukkant elő a Sol, harmadik bolygója közelében. Van egy apró holdja, ami biztos rejtőzködési lehetőségként kínálta magát. A nagy csillaghajó ott várta az indulást.
  Valami élelem után kellene nézni, mert energiaszintje az alsó fokozatba lépett és nem akarta, hogy újra kelljen indítani testét, mert olyankor zavaros gondolatok lepték el a koponyáját. Igen kellemetlen mellékhatás. 
Volt hogy nem is emlékezett mit tett, vagy hová került azokban a percekben, órákban.
 

  Ma éjjel újra portyázni indul csak a szárnyai nagyban akadályozzák a tervei végrehajtásában, pedig kell most már valami élelem, mert kezdett lassulni a gondolkodása, hiányzott az energia.
Sebei már gyógyulóban vannak, ám még korántsem olyan a működése, amilyen a sérülése előtt volt. Már sóvárgott a honi tájak után.

  Látta magát, ahogyan repül a hatalmas hegyek fölött és az alatta elterülő csodás tájat szemléli, tekintetével, szinte beszippantja a látványt örökre. 
Bolygójukon, minden csupa zöld volt, mindenütt különös növények, amerre a szem ellát, buja erdők, folyók szalagjai futottak a távoli hegyek völgyeiben...Rengeteg víz volt a bolygón, ezért a növényzet dús lombozattal, gyümölcsökkel hálálta meg a természetnek a gondoskodást. De még odébb lesz az amikor hazatérhet övéihez.

  Vigyáznia kell a bolygólakókkal, mert látta, olvasta, hogy vérengzőek, saját fajársaikat is megölik még az alacsonyabb rendű élőlényeket se kímélik, nem úgy mint az ő fajuk. Ők nem voltak harcos nép csak a betolakodó, más fajokkal kénytelenek voltak hadakozni, hogy megvédhessék önmagukat, csillagrendszerüket, ahol békesség honolt, ha nem törtek be idegen portyázók, hódítók.

  Kilépett az ideiglenesen kinevezett hangárból, ami tulajdonképpen egy hatalmas, elhagyatott pajta volt, egy kisváros legszélén, nem járt erre még a madár sem.

Most megvárta a sötétség beköszöntét, mert egyszer, amikor élelembeszerző kőrútra indult, még világos volt és valakik észrevették, gondolata szerint, tán le is fényképezték.
Pár nap múlva ez a feltételezése be is igazolódott, mert a bolygónak volt egy gyengécske közösségi, kommunikációs hálózata, amelyet fogott a csillaghajója, igen fejlett technológiája.
A nyelvet, amit olvasott, hallott, több üregrendszerű koponyája és a beépített jelfogó miatt agyában úgy hallotta, érzékelte, mint a saját anyanyelvét.
Megdöbbenve látta saját magát a képeken, egészen éles képek voltak.
Egy pillanatra felvillant benne a gondolat, ha összehasonlítja önmagát a bolygó lényeivel, majdnem semmi közöset nem talált volna, a felépítésük teljesen más volt.
Ezért aztán, ettől a szemmel látható különbségtől, ezek az őshonos bolygólakók valószínűsíthetően halálra rémülhettek, amikor meglátták teljes pompájában. Még így kis sérüléseivel is impozáns látvány volt, hátha még repülni is látták volna...
Most kicsit aggódni kezdett, főleg a kép alatti szöveget olvasván.
Ez a szöveg éktelenkedett a képek alatt:

A BRALSTADTI RÉM? AVAGY MI EZ A SZÖNYŰSÉGES LÉNY? VAGY CSAK KAMUKÉPEK MEGINT? VAGY DURVA VICC NETÁN?

A sötétben nehezen találta meg az élelmiszert tartalmazó épületeket, de volt egy a közelben ott még nem járt. 
Nagy, díszes épület volt, teljes sötétségben, de betörte az ajtó üvegét és bement, megkereste a pultokat, ahol a számára legmegfelelőbb energia dús élelmi anyagok voltak elhelyezve. Kicsit bűntudata volt a rablás miatt, de elhessegette a gondolatot, fontosabb most a fennmaradása. Elkezdte a finom élelmi anyagot enni, mondhatni sietősen, régen nem evett már ilyen jót.
Ekkor valami neszt hallott a háta mögül és megfordult, hirtelen felvillantak a fények, s már nem volt többé titok az ottléte, valamint az épület kamerája is bekapcsolt a fényekkel együtt.
Gyorsan kifelé sietett, sértette finom, hártyás füleit a riasztó hangja.
Kint pedig szárnyra kapott, egy hónap után először, menekülnie kellett gyorsan.
A pajta előtt landolt, ahová rejtette a kicsi csillagközi járművét, amivel a Holdig meg sem állt.
Pár fényév megtétele után végre volt ideje megnézni a kommunikációs hálójuk híreit, amit először kíváncsian figyelt, későbben pedig lankadt szárnyakkal állt és bambán nézte önmagát, amint tömi magába az ételt, csupa csöpögő, vörös lé borította az ábrázatát a képeken, habzsolás közben kapták lencsevégre. 
 A szöveg láttán igencsak dühös lett, ez állt nagybetűkkel szedve főcímként:

A BRALSTADTI RÉMET TETTEN ÉRTÉK, AMINT KÉT POFÁRA TÖMI MAGÁBA A DINNYÉT!
MILYEN MEGKÖNNYEBBÜLÉS! NEM HÚSEVŐ  A RETTEGETT LÉNY!

Kicsit megszégyenülve, de el tudott időben menekülni erről a veszélyes a planétáról, még megölték volna, vagy kitömik...