A Nap ugyanúgy ragyog - LXXIX.

HETVENKILENCEDIK RÉSZ

Végül is nekivágtam. Azzal kezdtem, hogy nyugodtan körbejártam az összes környékbeli házat, és különböző trükkökkel próbáltam előcsalogatni a bátyámat. Hamis káprázatokat keltettem; nappali világosságot, villámcsapást, tüzet. Amikor aztán előtódult a sok megrettent ember, elrejtőztem és figyeltem. Napsárkányt egyszer sem láttam. A harmadik alkalom azonban nyomra vezetett.

• Nincs is tűz! – tört ki vagy két tucat torokból az életmentő megkönnyebbülés. Ahogy rendesen történni szokott, tüstént követte a méltatlankodás is.
• Biztosan a harmadik emeleten lakó furcsa fickó járatta velünk a bolondját! – ordította egy szajha külsejű nő. – A vendégem is elszelelt!
• Különös alak! A szeme se áll jól! – tódította egy másik szajha.
• Mindig mondtam, hogy rosszban sántikál! bőgte egy kövér férfi.
• Úgy bizony! – fecsegett az első szajha. – Bezárkózik a szobájába, és gonosz erőkkel praktikál!

Igazán figyelemre méltó értesülések voltak. Vártam egy keveset, azután újra felvertem álmukból vagy egyéb éjszakai elfoglaltságukból ezeket a végtelenül rokonszenves embereket. Most földrengés látszatával. Nekibőszülten szapulták Napsárkányt, és hangosan kihirdették, hol lakik.

Kisvártatva vigyorgó arccal állítottam be a bátyámhoz. Majd’ megpukkadt a méregtől.

• Megőrültél? Csaknem elrontottál mindent! Fénysugár testvéremnek sohasem nő be a feje lágya?
• Mit akarsz Szélfarkastól?
• Az én dolgom! Elszámolni valóm van a mi drága Szélfarkas testvérünkkel. Túlságosan sok gonoszságot művelt ellenem, de főleg Holdsarló ellen. Egyéb nem tartozik rád.

A többit már magam is kitaláltam.

• Ezért aztán úgy döntöttél, – olvastam a fejére. – hogy kiugrasztod a nyulat a bokorból. Támadásra ingerled Szélfarkast, hogy végre kiderüljön, miben áll a hatalma. Nagyon veszélyes játék.
• Veszélyes, de célravezető – felelte a bátyám. – Végre kiderül, hányadán állunk!

Még lett volna mondanivalóm, Napsárkány azonban elérkezettnek látta az időt, hogy kidobjon.

• Távozz, öcsém! Felbosszantottál, terhemre van a társaságod!

Kurta búcsúszavamra foghegyről felelt. Kissé dohogva jöttem el. Az utcán fáklyás éjjeli őrjáratba botlottam A vezetőjük – Manilius – régi ismerősöm volt.

• Üdvözöllek, Publius Crispinus! Ne csodálkozz, ha ma éjszaka megsokasodnak az éjszakai őrjáratok! Nem akárkit keresünk! El kell fognunk a híres Gaius Valerius húgát!

Megrökönyödtem.

• Nagyon magas helyről jött a parancs – tette hozzá suttogva.
• A császártól? – kérdeztem mohón.

Manilius legyintett.

• Dehogy a császártól! Agrippina császárnőtől!
• Ugyan, miért?
• Mit tudom én, Publius. Velem nem közlik az okát.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.