Nincs egyedül üdvözítő
Csalhatatlan szózat;
Silány tragédiák helyett
Kéne jó bohózat.
Sose megy az emberiség
Egyetlen akolba,
Mindig számos út vezet majd
Mennybe és pokolba.
Nem a közös globál-akol
Lehet az út vége,
Hanem az együttműködő
Aklok szövetsége.
Nincs egyedül üdvözítő
Mágikus zsolozsma,
A Fejlődést az egyének
Boldogsága hozza.
Magyar Kultúra Napja van,
Vén borongós január,
Volt itt már orosz megszálló,
Török, Habsburg, meg tatár.
Bennünk a magyar Hagyomány
Energiája remeg,
Körülöttünk ülnek régi,
Meg új ellendrukkerek.
Jöttünk - vagy mindig mi voltunk
Az őslakók valaha;
Régen elhalkult bennük már
Az Eredetek Dala.
Magyar Kultúra Napja van,
Fájdalmasan zúg a szél,
Úgyse marad meg Magyarnak,
Aki a Jövőtől fél.
Ha értenénk, hogy mit zörög
Lábunk alatt az avar,
Töprengő téli éjszakán
Suttogni kezd ezer talány.
Visszavonultak a fagyok,
Nyomukban sártenger tocsog.
Lombvesztett fa Tavaszt remél,
Vadul acsarkodik a szél.
Jövő tipeg Remény után
Töprengő téli éjszakán.
Világvégi éjszakában
Térdel a Múlt egymagában,
Vállán hosszú, kopott kabát;
A Jelenért suttog imát.
Vén doktrína-kísértetek
Sötét ködben örvénylenek.
Megbomlott a "fent" és a "lent",
Bőg a profán,
Hallgat a Szent.
Térdel a Múlt egymagában;
Világvégi éjszakában.
Havat hord a januári szél;
Érzelgős kis dallamokon
Pityereg
A Tél.
A végzet hamisan hegedül;
Az Ember csak
Isten nélkül
Lehet egyedül.
Havat hord a januári szél;
Nem a tudomány éltet,
Hanem
A szenvedély.
Havat hord a januári szél;
Az Ember nem képletekben,
Rubrikákban él.
Ház előtt seperjük a havat;
Nem tudja a statisztika,
Hogy milyen a
Boldog Pillanat.
Isten nem röpcédulát dobál;
A hajdani jégkorszakok
Árnya múlt-kapuban kopog.
A szörny csak látszólag hátrál,
Régen új jég-jövőre vár.
A Múlt jégkorszakot okád,
Még nem is sejtjük az okát...
Milankovics- teória?
Pár tonna borsó a falra...
A hajdani jégkorszakok
Éhes gyomra újra korog.
Miféle törvényszerűség
Kulcsolja álszent tenyerét?
Vagy talán a véletlenek
Rozsdás lasszója tekereg?
Ha egyik sem?
Milyen alak
Áll lesben a kertek alatt?
Januári kemény fagyok;
A Tél hófehérben ragyog.
Holle anyó fürge karja
Abbahagyni se akarja,
És a bátor kicsi házak
Hófehér sisakban állnak.
Január jéghada fakó;
Jön a fagy-Covid rangadó.
Jövőnk vad ködben imbolyog;
Januári kemény fagyok.
Vékonypénzű téli napfény
Csillog a fák tetején,
A halál mindig vazallus,
Csak az Élet szuverén.
Sok titok rejlik a Télben,
Ki amit talál, azé;
Vékonypénzű téli napfény
Vezet a Tavasz felé.
Isten téli köpenyében
Sétál a fagyos sötétben.
Nézeget havas keresztet;
Teremtő tenyere reszket.
Sivár, fagyos jelen-kéreg
Alatt a halott remények,
S a be nem teljesült Hitek
Derékalja kopár hideg.
Hópehely a komor éjben;
Isten téli köpenyében.
Volán mögött, hóesésben,
Egyre szigorodó Télben.
Ablaktörlők táncot ropnak,
Emlékek jelenné kopnak.
Közepén a ködtengernek
Idő-bolyhok ábort vernek.
Az éjszaka mind mostohább;
Van-e tovább?
Merre tovább?
Egyre szigorodó Télben,
Volán mögött...
Hóesésben...
A Lelki Béke ostroma
Nem szünetel talán soha.
Profán világ falanxba áll,
Lándzsát szegez,
Követ dobál.
Járvány,
Piac,
Politika;
Minden hír egy hosszú pika.
Mégsem arat sikert soha
A Lelki Béke ostroma.
Sötét király áll a mattban;
Az utolsó gondolatban.
Fekete-fehér ég látott
Hosszúra nyúlt végjátékot,
És a pozíciós végzet
A partiban elenyészett.
Sötét király áll a mattban,
A sakkóra mozdulatlan,
És a távoli istenek
Elméletet frissítenek.
Fut az élet mattról mattra,
Változatról változatra,
Holt bakancsos talpra pattan;
Sötét király áll a mattban.
Hatvanadik évem felé
Megyek az úton felfelé.
Az Idő együtt fogy velem,
S életben tart a Szerelem.
Élem az isteni Kegyet,
Fentről láthatom a Hegyet.
Megyek az úton felfelé,
Hatvanadik évem felé.
Atlantisz bennünk él régen,
Valahol lent,
Nagyon mélyen...
Fentről folyton feledtetve...
Alulról mégsem feledve.
Alvad a messzi Múlt vére,
Volt a Földön világvége...
Atlantisz bennünk él régen;
Csillag egy mitikus Égen...
Be van a lelkünkbe égve,
S mint Reményt, őrizzük félbe....
Tudjuk ott
Lent,
Nagyon mélyen,
Hogy a Múlt előtt volt Régen...
Atlantisz bennünk él régen,
Nagy evolúció-éjben...
Ebbe a mai világba
Pürrhosz király
Beleillene;
A globális térben
Fennen lobog
A néhai szelleme.
Fölösleges törekvések,
Meddő célok
Bendője korog;
A látszólagos kedvesség
Pajzsa mögül
Vadul vicsorog.
A globális
Világ-hübrisz
Célba sose ér,
De miatta
Patakokban
Ömlik majd
A vér...
Globál-pénznek emberélet
Nem számít sose...
Ebbe a mai világba
Pürrhosz király
Beleillene.
Történelem - vigaszágon;
A "fejlődés"?
Rozsdás járom.
Ha elfoszlik a szemfedő,
Mindig van újabb túlerő,
Csupán jelmezt vált a világ,
Istene mindig: kapzsiság.
A pénz a szószékre rángat
Tökkelütött doktrínákat,
A média-janicsárok
Fekete serege károg,
Így ölt jeges eszme-falon
Új kígyóbőrt a hatalom...
A Megváltás?
Örök álom...
Történelem - vigaszágon...
Isten ül az Idő partján;
Remény jobbján,
Gond a balján.
Profán gének, szellem-mémek
Néhanapján átkelnének,
De az Időn nincsen gázló,
Csak új,
Meg újabb fiaskó...
Isten ül az Idő partján...
Ami komor, sose pajzán.
Amiben még él az Élet,
Végzet-vízbe sose téved.
Ami kicsit sem zavaros,
Nem élő - csak hivatalos.
Mindegy, lapu vagy bojtorján..
Isten ül az Idő partján.
Rekedt vén Január regél,
Fegyverkezni kezdett a Tél.
Vén Remények bottal járnak,
Fagydárdák falanxba állnak,
Vad fellegek sereglenek,
Széllel száll a hadüzenet.
Páncél-mellét veri a Tél...
Rekedt vén Január regél...
Ős bánatok januárja
Alkony-kapuját kitárja.
Pislákoló emlékezet
Felé sötét ösvény vezet.
Örök-távol köd-végeken
Rejtőzködik a Sejtelem.
Ős bánatok januárja
Útját szünet nélkül járja.
Ködbe csábított tudatok
Fonnyadt elmeváza ropog...
A sötétlő nemlét-vizek
Sosem érik el a Hegyet.
Profán Hamletjeit várja
Ős bánatok januárja.
Eső hull a tegnapokra,
Fázik az emlékek bokra.
Híg, locspocsos, lanyha télben
Emlék örvénylik a szélben.
Rossz, álruhás tél támogat
Nosztalgia-magányokat
Eső hull a tegnapokra;
A Múlt: Pillanatok csokra.
A Boldogság Pillanatok
Villámfényeiben dobog.
A Lét: tűnő dimenzió,
Múlt, Jelen, Jövő -
Fikció.
Fogjuk a Jövőt marokra;
Eső hull a tegnapokra.