A Nap ugyanúgy ragyog - LXXV.

HETVENÖTÖDIK RÉSZ

Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban furcsállottam. Mit akar Napsárkány? Mire tör? Elhagyta volna a józan esze? Neki hétköznapi értelemben vett józan paraszti esze nem is volt soha. de Napsárkány korántsem ostoba. Az lehet, hogy őrült dolgokra tör, a lelke kacskaringós utakon jár, de a szelleme ép. Akkor meg mi ez? Valamiféle kelepce?

Kinek? Miféle vadnak vetett hurkot Napsárkány?

Elhatároztam, utánajárok. Visszamentem a fogadóba, megvacsoráztam, és elindultam megnézni magamnak azt az „indiai” mutatványost. Mivel az ilyen helyeken nyüzsögtek a kétes alakok, kardot rejtettem a köpönyegem alá. Ekkortájt már csak végső esetben éltem a hatalmammal. Nem szerettem magamra vonni a figyelmet.

Az ivóban hemzsegett a vendég. Maga Vettius is ott verejtékezett a felszolgáló rabszolgák között. Kopasz fejéről izzadságpatakok csordogáltak szutykos tunikájára.

Nyugodtan lesétáltam a rozoga falépcsőn, üdvözöltem egy-két ismerőst, amikor felém vágott egy hang.

• Hé, Crispinus! Publius Crispinus! Meg sem ismersz, cimbora?

Kénytelen voltam megállni.

• Üdvözöllek, Macro! – mondtam kelletlenül.

Gnaeus Salvius Macro tagbaszakadt, kopasz melák volt. Termete, mint a kanmedve, hangja, mint a bölénybőgés. Lapos szemével úgy tekintett az emberekre, mintha mindannyian egy-egy darab nyers hús lennénk a hentes kampóján. Gladiátorokat nevelt; halálos viadalra idomított, nyomorult emberi kakasokat. Egyszer egy ilyen szerencsétlenekből álló szállítmányt fuvaroztam Uticából Ostiába. Akkor ismertem meg Macrót. Ocsmányabb utasom nem volt azóta sem.

• Ülj le, Crispinus! – reccsent rám a hústorony. – Örülök, hogy látlak!
• Néhány nap múlva újra felvonom a horgonyt, Macro.

Végigmért.

• Igen? Kár. Nagy kár.
• Britanniába megyek.

Belenyomott a székbe.

• Kár, hogy elmész, Crispinus.

Ebben a pillanatban örültem, hogy hamarosan kifut velem a hajó. Dehogyis akartam én olyan városban tartózkodni, ahol bármelyik percben Gnaeus Salvius Macróba lehet botlani. Nagyon nem szenvedhettem ezt az alakot, de az arcvonásaimon fegyelmet tartottam.

• Régen találkoztunk, Crispinus.
• Potrohot növesztettél, Marco – mondtam, hogy kihozzam a sodrából. Roppant kényes volt testi erejére és fürgeségére. Hiú, mint a bazári majom.
• Maradnod kellene, Crispinus – látszólag elengedte a füle mellett a megjegyzésemet. Csupán a szempillája rezdült egyet.
• Ugyan, miért?
• Lehet, hogy tudnék valami a számodra – semmire sem vágytam kevésbé, mint Gnaeus Salvius Macro társaságára. Elhatároztam, mielőbb visszatérek Ostiába. Csak előbb a körmére nézek az én kedves, jó Napsárkány testvéremnek.
• Lenne egy ajánlatom a számodra – méregetett a vérkufár.

Macro valószínűleg régóta leselkedik rám, villant ár az agyamon. Nyilván tudta, hogy itt a szállásom, amikor Rómába jövök. Mi mást keresne Vettius kocsmájában? Körülnéztem. Négy megtermett fickót is kiszúrtam a tömegben. Lesírt róluk, hogy gladiátorok, és Macro emberei. A gazda őrkutyái. Ők vigyázzák Macrót, amikor leereszkedik a nép közé.

• Mit kívánsz tőlem, Macro?
• Még mindig nem iszol egy kortyot se?

Erre csak a fejemet ráztam.

• Jó. Nagyon jó. Publius Crispinus. Immár közel a negyvenhez. Hajóskapitány. Neptunus kegyeltje. Jupiterre, te olyan tengerész vagy, amilyen nem sok akad!

Csendesen vártam, hová akar kilyukadni.

Kormányosok gyöngye! – hirtelen a szemembe nézett. – Mondd csak, mit a hoz a konyhára neked ez a hajóskapitánykodás?

Ez bizony váratlanul ért. Csak néztem rá. Még hápogni se tudtam. Megnyúlt képem láttán szélesen elvigyorodott.

• Ne válaszolj! Majd én megmondom! – nevetett a szemembe. – Neked semmid sincsen, Publius Crispinus. Semmid a világon. Se házad, se feleséged, se rabszolgád, se kutyád, se macskád. Publius Crispinus, Neptunus kegyeltje! – leplezetlen gúnnyal mért végig. – A hajón élet és halál ura. A szárazföldön csaknem földönfutó.
• Na, ez azért mégsem így van – ellenkeztem. – Hamarosan résztulajdonosa leszek a hajómnak.
• Persze, tudom – veregette röhögve a vállam. – Majd, ha a Tiberis visszafelé kezd folyni, a Vesta-szüzek szakállt eresztenek, és az isteni Augustus márványszobra kacsint egyet. Vagy ha az egyiptomi obeliszk teteje kizöldül, és virágba borul. Nézz rám, Publius Crispinus! Rabszolgaként kezdtem. Most van három bérházam, palotám az Aventinuson, nagy birtokom Apuliában, villám Baiae-ban. És ez csak a látható része. Az ifjúkorod eltelt, Publius! Éppen ideje, hogy egy szúette tengeri teknő redves deszkapadlója meg egy kietlen kocsmai vendégszoba helyett igazi otthonod legyen, asszonyt vegyél magadhoz, gyerekeket ültess a térdedre, és legyen pár tucat rabszolgád, akik ellátnak. Hajóskapitánysággal ki tudja mikorra érnéd el ezt. Én egy éven belül garantálom neked. Ennyit biztosan. Talán többet is. A hajótulajdonosod állandóan tartozik neked. Én rendesen fogok fizetni.

Nem óhajtottam magamnak gladiátorok halálos küzdelmeinek bőségesen hulló véréből és verítékéből otthont teremteni. Azt sem akartam, hogy bármi közöm legyen ehhez az ocsmánysághoz. Macro leolvashatta arcomról az ellenszegülést, bár az is lehet, hogy egyszerűen ráhibázott a hangulatomra.

• Tudom, te ritka finnyás ember vagy, Publius Crispinus. Olyan finnyás, amilyen tán a vén Cato óta egyetlen egy sem akadt Rómában Tudom, hogy gyűlölöd a gladiátorjátékokat. Azt beszélik rólad, hogy soha nem mész az amfiteátrumba. A cirkuszba se. Tiszteletben tartom a buta húzódozásodat, és szavamat adom, hogy semmi egyebet sem kívánok tőled, mint azt, hogy gyakorold a mesterségedet.
• Gladiátorokat kellene Rómába hozni? – kérdeztem gyorsan.

Macro erre csak legyintett.

• Arra nálad rosszabb tengerészek is megfelelnek. Éppen most hozott egy gálya vagy száz gladiátort Hispániából. Zömmel retiariusokat. Holnapután fognak küzdeni. Összeeresztjük őket a mi myrmillóinkkal. Legtöbbjük majd otthagyja a fogát Claudius Isten gyönyörűségére. fuvaros van elég, Publius. Te másra kellenél.
• Mire?
• Naumachia, Publius. Naumachia.

Naumachia. Gladiátorok tengeri ütközete valami tó vizén. A Rómában létező legnagyobb látványosságok egyike. Vízi vérfürdő a söpredékké silányult római polgárok szórakoztatására. Ez még a római arénák állandóan üzemelő vágóhídjainak korában is ritkaságszámba ment.

• Mire kellek oda én? – kérdeztem meglepődve.

Macro lelkes magyarázatba fogott.

• Ilyen naumachia még sohasem volt, Publius. Már ássák a tavat, és ácsolják a hajókat. Jókora tó lesz, és igazi tengeri ütközet. A császár emlékezetes mulatságot akar. Abban nincs semmi élvezet, ha csak úgy egymásnak ront pár tucat gálya meg dereglye valami pocsolyában. Az túl gyorsan mészárszékké fajul, és semmi köze a valódi tengeri csatához. A császár azt kívánja, történjék minden úgy, mint a valóságban. Ezért most igazi hadihajók épülnek. Triremisek és liburnák. Két teljes hadiflotta. Mindegyikben több ezer gladiátor. Itt van a te feladatod, cimbora. Ebből a csőcselékből tengerészeket kell faragni. Van rá majdnem egy éved. Harcolni tudnak, de fogalmuk sincs a hajózásról. Némelyik éppenséggel fél a víztől. A császár kívánsága, hogy igazi harc legyen, de ehhez igazi parancsnokok is kellenek. Ez a te dolgod, Publius. Csinálj belőlük kapitányokat és tengernagyokat! A győztes tengernagy birtokot, a legügyesebb kapitányok pénzjutalmat kapnak a szabadság mellé, de a legderekabb harcosok is felszabadulnak. Pár tucat jól fog járni. Te pedig tisztes jómódhoz jutsz általa, Publius Crispinus. Hallottad az ajánlatomat.

Folytatása következik.