A Nap ugyanúgy ragyog - LXXVII.

HETVENHETEDIK RÉSZ

Szegény meglehetősen félénken gajdolta keshedt értelmű varázsigéit, mint aki nincs meggyőződve róla, hogy mormolása meghozza a várva várt sikert. Amikor aztán a kép megjelent, ő sóhajtott mindig legnagyobbat. Gúnyosan mosolyogtam rajta.

A szemfényvesztő a keleti maskarához fekete vendéghajat és álszakállt viselt. Mintha csak Napsárkánnyá akarta volna maszkírozni valaki.

• Varázshatalmam a múltat hozza a jelenbe, ablakot nyit régmúlt idők felé, életre kelt letűnt birodalmakat! Akinek nyitva a szeme, és éles az esze, láthatja, miként vált arcot és alakot korról korra az ősi gonoszság! Nézzetek! Lássatok! Figyeljetek!

Felkaptam a fejem. Az utolsó néhány mondatot korábban nem hallottam. Talán nem is mondta.

Kezdett a dolog egyre jobban érdekelni. Ki kivel járatja itt a bolondját? Hogy a „mágus” ebben a játékban csak silány eszköz, az nem lehetett vitás. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valamilyen formában esetleg én lehetek a célpont. Okos dolog volt idejönnöm? Miféle kelepce ez?

Lássuk azokat a képeket! Eddig csak szórakozottan figyeltem rájuk, most kinyitottam a szemem. Hamarosan többet tudtam.

Három jelentkező fizetett be újabb összeget. Egyikük Nagy Sándor hadait akarta látni, a másik a nagy Julius Caesart, a harmadik pedig a Periklész korabeli Athént.

Igazából egyikük vágya sem teljesült. Láttak valamit, ami annak véltek, amit látni akartak. A kép és a kívánság azonban ritkán egyezett.

• Varázshatalmam a múltat hozza a jelenbe, ablakot nyit régmúlt idők felé, életre kelt letűnt birodalmakat! Akinek nyitva a szeme, és éles az esze, láthatja, miként vált arcot és alakot korról korra az ősi gonoszság! Nézzetek! Lássatok! Figyeljetek!

A nagy mágus egészen egyszerűen – csalt. De úgy csalt, hogy nem is tudott róla. A drágán fizetett kérések mindegyike csupán ürügy volt a játékigazi irányítója számára, hogy mutathasson valamit a tömegnek. Valamit? Inkább valakit!

Folytatása következik.