A Nap ugyanúgy ragyog - L.

ÖTVENEDIK RÉSZ

Értelmet nyert minden, amit anyám mondott. A Nagyasszony az anyánk, a napférfi pedig az apánk. Legalábbis jelképesen. Ha apámat megölöm, és anyámat feleségül veszem, az annyit jelent: én állok a Napférfi helyébe. Ettől óvott anyám! Okkal, mert akkor én lennék a következő áldozat. Az örök fiatalság a korai kínhalált jelenti. A későbbi időkben sokszor eszembe jutott ez, midőn a boldog héroszok örök ifjúságáról hordott össze hetet-havat a tudatlan utókor. De vajon mit jelent gyümölcsöt elfogadni a Mindenek Édesanyjának kezéből? Nyilván ez is a rítus valamelyik elemére vonatkozik. Engem ugyan be nem ugratnak!

Farkasasszony és Hiúzasszony között a rossz viszony a nyílt gyűlölködés jeleit öltötte. Ott ártottak egymásnak, ahol csak tudtak. Örökös patvarkodásaikban nem egyszer a Nagyasszonynak kellett igazságot tennie, aki emiatt mindkettőjükre megorrolt. Engem hallgatólagos megegyezéssel kihagytak a csetepatéikból, viszont mindegyik sietett előttem tetszelegni, ha valami apró-cseprő dologban sikerült orron fricskáznia a másikat. Mindkettőnek jutottak ilyen jelentéktelen győzelmecskék ebben a meddő háborúban. Harcuk tökéletesen értelmetlen volt, de egyik sem hagyta abba, mert mindkettő bízott magában. Farkasasszony érett nőiségének mindent legyőző erejében hitt, teste varázserejében, szerelmi művészetében. Mélységesen meg volt róla győződve, hogy nála különb nőt nem találhatok, és az elbitangolt jószághoz hasonlóan előbb-utóbb úgyis visszatérek a régi etetőre. Hiúzasszony meg arról volt meggyőződve, hogy az idő neki dolgozik, lévén több mint tíz esztendővel fiatalabb. Gömbölyödő csípejét nézegetve gyakran beszélt arról, hogy Farkasasszony napról napra vénül, előbb-utóbb arca aszott lesz, bőre szederjés, feneke lappadt, melle petyhüdt, ágyéka szikkadt és csontszáraz, hullani fog a haja és a foga; míg ő, Hiúzasszony a szemem láttára lesz egyre frissebb, szebb, gusztusosabb és kívánatosabb.

Így köszöntött ránk ennek az évnek a tizenharmadik hónapja. Bizony, a tizenharmadik. Mert itt holdhónapokat számoltak, abból pedig egy esztendőben nem tizenkettő van, hanem tizenhárom.

Semmi sem volt már, ami a faluban tartson, elveszítettem anyámat és szerelmemet. Elhatároztam, hogy tovább állok. Tavaszig azonban nem volt értelme a szökésnek, ezért egyelőre maradtam. Megfogadtam azonban, hogy mihelyt becsületesen kitavaszodik, elmegyek.

Örökös szertartásokkal, rítusok beláthatatlan és megérthetetlen tömegével átszőtt életünknek a tizenharmadik hónap különösen baljós része volt. szorongó, komor időszak volt eddig is; a papnők idegesen és izgatottan készülődtek, az idősebb férfiak zord hallgatásba merültek, a többiekre, a mit sem sejtő beavatatlanokra meg egyszerűen ráragadt a rossz hangulat. Az esztendő legrövidebb napjaiban – a Mindenség Édesanyjának haldoklása idején – amúgy is tilos volt mindenféle vidámság, és súlyos illetlenség a leghaloványabb mosoly is. ennek a komorságnak immáron tudtam az okát.

Részvéttel és sajnálkozással figyeltem a Napférfit. Ugyanolyan méltóságteljesen viselkedett, ahogy eddig is. ha sejtette is, mi vár rá, nem mutatta.

Megtelt a szent tölgyfaliget közepén álló magányos kunyhó is, amelyet egyébként soha senki meg sem közelített, az év legnagyobb részében üresen és elhagyatottan állt. Egyszer kíváncsiságból, még évekkel korábban odaosontam. Nem volt ott semmi különös, de nyomasztott a hely súlyos kopársága. Valami megfoghatatlanul rémséges bujkált benne, szinte tapintani lehetett ott a rosszindulatot. Soha többé nem mentem oda. Mások is hasonlót érezhettek, mert még a szeretkezni elvonuló, magányt kereső párocskák is nagy ívben elkerülték azt a helyet.

Most megtelt a kunyhó, tűz lobogott a sok iszonyatot látott falak között. Itt tanyáztak azok a – többnyire idegen - férfiak, akik a Nagyasszony kezére pályáztak, hogy birtokolják hófehér testét, és megosszák vele az uralkodást. Három falubeli ifjú is volt közöttük. Komoran készülődtek a próbatételekre. Közülük kerül majd ki a kiválasztott, aki a következő évben Napférfi szerepét betölti. Addig azonban számos nehéz és kegyetlen próbát kell kiállniuk, sokukra halál vár. Eszembe sem jutott irigyelni őket.

Igazság szerint nekem is – mint a falu egyik legügyesebb ifjú harcosának – közöttük lett volna a helyem, de a Nagyasszony könnyűszerrel elfogadta bágyadt érveimet, amelyeket meglepetésemben elmakogtam. Eszébe sem jutott - miként rendesen lenni szokott – hogy kapacitáljon, vagy parancsot adjon a részvételre. Ki nem állhatott, egyáltalán nem óhajtotta velem megosztani az ágyát, még egyetlen rövid éjszakára sem, nemhogy egy egész esztendőre.

Az ifjak között azonban nagy felzúdulást keltett a döntésem. Néhányan gyávának neveztek, mások megvetően hátat fordítottak. Némelyik idősebb férfi szemében azonban felvillant a megértés.

Jó előre tudtam, mikor érkezik el ama baljós nap, az emberáldozat napja. Valami ürüggyel szerettem volna akkor elhagyni a falut, de a zord időjárás megakadályozott benne.

A Nagyasszony és papnői különösen idegesek voltak ama reggelen. Még Farkasasszony is remegett, akár a kocsonya. Napférfi herkulesi termete miatt az aggodalmaik korántsem voltak indokolatlanok.

A Napférfi aznap sokáig aludt, a papnők pedig nem mentek be felkelteni, türelmesen várták odakint. Amikor végre lustán nyújtózkodva megjelent, fekete macska sompolygott el keresztben előtte felborzolt háttal. Eme legrettenetesebb előjelre a Napférfi ijedten hátrahőkölt.

A jelenet oly színpadias, annyira megrendezett volt, hogy elöntött a megvetés. A macskát a papnők hozták valahonnét, a jelenetet ők főzték ki és rendezték meg – minden évben ugyanúgy. A Napférfinek rögtön uralkodása kezdetén megjósolták: uralma addig tart, amíg keresztben el nem oson előtte egy ronda koromfekete macska.

A fekete macska a halál egyik alakja volt, akárcsak más népeknél a fekete kutya. Felbukkanása a legrosszabb előjel, a legbátrabb és legerősebb harcost is elrettenthette ebben a korban, amikor az előjeleknek mindennél nagyobb jelentőséget tulajdonítottak.

A Napférfi tehát hátrahőkölt, ijedtében az ajtófélfához kapott, szemébe kiült a névtelen rettegés. A rettenthetetlen, bikaerős Napférfi e pillanatban nagyra nőtt, ijedt gyermek volt. Tanácstalanul nézett fel, rémült pillantást vetett a papnőkre, akiktől mindig is tartott.

A papnők idegesen, de egykedvű tekintettel ácsorogtak, legfeljebb egy kissé összébb húzódtak a szokottnál. E pillanatban – Farkasasszonyt is beleértve – közönséges mészárosoknak láttam őket. mészárosoknak, akik a legvadabb és legerőteljesebb bikát is képesek a vágóhídra vinni.

Ekkor jelent meg a Nagyasszony. Jött vidáman, sugárzó arccal, szeretetteljes szavakkal, szeretetreméltó mosollyal. Abban az ünnepi díszruhában volt, amelyet csak évente néhány alkalommal öltött magára; mindig olyankor, amikor a Mindenek Édesanyját kellett megszemélyesítenie. Az ilyen ünnepségeknek természetesen elmaradhatatlan része volt az áldozat, de a vérfoltokat utána mindig gondosan eltüntették.

A Nagyasszony a lehető legjobbkor jelent meg, amikor tetőpontjára hágott a napférfi ijedsége és tanácstalansága. A kedves szavak és az elbűvölő tekintet azonnal megnyugtatta a szerencsétlent. Hordómelléből megkönnyebbült, örömteli sóhaj tört fel. Megértettem. Egy kedves gesztus láttán milyen könnyen elhisszük; mégsem fenyeget bennünket semmi borzalom!

A Nagyasszony ekkor újra rámosolygott. Rámosolygott hosszan, igézően, kacéran é megnyugtatóan, és mindenki szeme láttára átnyújtott neki egy gyümölcsöt. Gyümölcsöt a tél közepén!

Mindent értettem, és szerettem volna hangosan felüvölteni. Eszembe jutottak anyám szavai: ne fogadjam el a Mindenség Édesanyjának kezéből a gyümölcsöt! Hát persze!

Folytatása következik.