A Nap ugyanúgy ragyog - LXIX.

HATVANKILENCEDIK RÉSZ

Nem volt nehéz kiszabadítani. A nagy tekintélyű Arisztonikosz úr fegyveresei nem tartottak éjszakai támadástól, és nem voltak különösebben éberek. Alig alkalmaztam erőszakot. Mindössze a dagadt képű Drakónnak kellett megküzdenem, Arisztonikosz bumfordi eszű és bölénytekintetű fő-fő emberével, akinek még egy réges-régi ökölvívó versenyen törték be az orrát. Jóvoltomból most még laposabb lett az ormánya, és nagy kék folt jelent meg a szeme alatt.

Kézen fogva menekültünk Holdsarlóval. Dobogó szívvel lihegtünk keresztül erdőn, mezőn, réten, szántóföldön. Napkeltekor nem bírtuk tovább a rohanást; sűrű bozótos közepén nyomott el bennünket a buzgóság. Másnap dél körül keltett az éhség.

Holdsarló még mélyen aludt, én pedig harapnivaló után néztem. Némi kenyér, meg kecskesajt volt az iszákomban, semmi egyéb. Ettem egy keveset, a többit visszatettem. Leültem Holdsarló mellé, és elnéztem a lány arcát. Vajon miképpen maradhat meg oly sok alakban mindig ugyanannak? Hogyan sugározhat annyi arcból ugyanaz a mosoly, hogyan ragyoghat ugyanaz a felhőtlen tekintet, miképpen süthet annyi alakból ugyanaz a legyőzhetetlen nőiség? Holdsarló sohasem viselt koronát vagy palástot, mégis sokkal királyibb volt minden korok összes trónra pottyant vagy trónra született asszonyánál.

Elnéztem a csukott szemhéjon játszadozó pajkos árnyékokat, és első csókunkról kezdtem ábrándozni. Első csókunkról, amelyre évezredek óta vártunk mindketten. Az első csókról, az első ölelésről, az első önfeledt egybeolvadásról, amelynek előszelét, türelmetlenül vibráló eljövetelét már ott éreztem a karomat simogató tavaszi szellőben. A levelek énekében és a madarak trilláiban már első együttlétünk bizsergetően sejtelmes előérzete szállt. Ez aranylott a langymeleg sugarakban, ezt harsogta körülöttünk az élettől diadalmas, harsány tavaszillat.

Néztem, néztem alvó kedvesem arcát, minden érzékem bizsergett a boldog várakozásban. Állhatatosan kívántam, hogy a hosszú szempillák kinyíljanak. Hány testet kellett kinőnünk, hányat elhajítanunk, hányból kellett kimenekülnünk, mire egymásra találhatunk a mostaniban? Virágillattal ujjongott egymásra találásunkon a tavasz, gyöngéden ölelt magához a levélsátor, és nászunkat várva mosolygott ránk az ég.

Ekkor hallottam meg a kutyaugatást. Nyolc-tíz nagy testű véreb közeledett felénk őrjöngő csaholással. Mögülük nagyobb csapat ember lármáját sodorta felénk a szél.

Nem volt vesztegetni való időnk. Rögtön tudtam, nem szórakozó, ismeretlen urak vadászatába csöppentünk, hanem magunk vagyunk a vad. A nekibőszült fenevadak minket keresnek. Szélfarkas testvérem bosszúja vicsorog az agyaraikon.

Holdsarló ijedten serkent fel. Talpra rántottam. Megiramodtunk toronyiránt a bozóton át. Pánikszerű menekülésünk értelmetlen volt, de itt aligha lehetett mérlegelni.

Méltatlankodva rikácsoló madárfelhők kavarogtak a levegőben, és rekedt károgással szórtak átkot a tavaszi csend megszentségtelenítőire. Rémült kapkodással vergődtünk tövisek és bogáncsok közt. Arcomat, vállamat, homlokomat felsértették a tüskék, de Holdsarló pompás combjain is több helyen kiserkent a vér. Mögöttünk egyre közeledett a rosszindulatú csörtetés.

Minden átmenet nélkül ért véget a bozótos. Hatalmas szántóföld szélén találtuk magunkat. Futni próbáltunk a puhán morzsolódó, szinte folyékonyan szétomló hantokon és rögökön, de bokáig süppedtünk a nedves rögökön, és alig jutottunk előre. Pedig rohantunk volna inunk szakadtából.

Talán nyíllövésnyit botorkáltunk a szántóban, amikor Holdsarló elcsúszott. Felemeltem, közben óhatatlanul hátratekintettem. Az első eb akkor ugrott elő a bozótból. Vérbe borult szemekkel, habzó szájjal rohant egyenesen ránk. Ugrás közben vadul csattogtak az agyarai.

Hirtelen három másik kutyát is megpillantottam, majd újabb kettőt.

Folytatása következik.