A Nap ugyanúgy ragyog - LXXII.

HETVENKETTEDIK RÉSZ

Arisztonikoszt nem sokkal utóbb – a balsikerű athéni flottavállalkozás összeomlását követően - Szürakuszaiban lefejezték. A kivégzést komor elégtétellel szemlélő pátriárkai külsejű perzsa követ pedig természetesen nem volt más, mint Napsárkány. Ezeket a dolgokat már Babilonban beszéltük meg egymással, nem sokkal azelőtt, hogy bevonultak oda Nagy Sándor katonái.

A diadokhoszok véres háborúi idején házi rabszolga voltam Alexandriában, később meg Korinthoszban kőfaragó. Tanúja voltam, miként veszítette el a terjeszkedés által önmagát a hellének népe. A múltjuk fényét sugározták a végtelenbe, és jólesően szórakozva melegedtek a tűz mellett, ami a saját jövendőjüket hamvasztotta el. A tobzódásban kilátástalanság volt, a szétáradásban felhígulás, a sokasodásban pusztulás. Gyarapodtak tárgyakban, de szörnyűségesen megfogyatkoztak emberségben.

Napsárkány viszont otthonossá vált a görög világban, és újra reménykedni kezdett az egykori én-hatalom feltámasztásában. Erről Pergamónban beszélt nekem, ahol felcsaptam grammatikhosznak a könyvtárban. Napsárkányt is a könyvek érdekelték.

• Valóságos kincsesbánya ez nekem! – lelkendezett. – Te nem is sejted, mi minden maradt meg feljegyezve, ami hasznára válhat a magamfajtának. Olyan dolgokat idéztem fel máris, amiket már régen elfeledtem.
• Ezt mondtad már Ninivében is.

Erre nagyot legyintett.

• Ninive! Nem is volt rá időm, hogy elmélyedjek az ottani könyvtárban, mert máris feldúlta a barbár csőcselék! Itt több időm lesz. Ez a világ tetszik nekem, Fénysugár.

Értetlenül néztem rá.

• Tetszik neked? A Szélfarkasé?
• Tetszik bizony! – kacsintott rám a bátyám. – Tetszik a céltalan virágzás, a fülledt tétovaság. Tetszik ez a lagymatag dekadencia. A tudás már az eget ostromolja, de az ember mégis elvonul önmagába. Tetszik a kifinomult túlérzékenység, meg a túlérzékeny kifinomultság. Az újnak nekibőszült hajszolása visszaállít mindent, ami régi.

Köhintett.

• A művek itt már nem útjelzők többé, csupán szeszélyesen csapongó indák, amelyik közül egyik sem tudja, merre fog a következő pillanatban tekeredni, és hogy van-e ennek értelme egyáltalán. A műértő találgatós játékot űz, sekélyes ötleteibe mindinkább belefárad, ahogy száműzik az értelmet a szimbólumok. Minden egyre parlagibb lesz, a végén meg szimbolikus értelmet nyer még a közönséges fenékvakarás is. a művész előbb közönségét veszíti el, majd önmagát. Akkor pedig nincs más hátra: nem kell se közösség, se civilizáció; se város, se birodalom, mert minden ember egy külön világ. Az én-hatalom jönni fog megint. Szerelem, szabadság, fejlődés, meg minden egyéb, ami ennek a kornak a jelszava – csak salak. Üres, hazug, értelmetlen szavak. Az ember azért született, hogy önmagában éljen millió évekig, és ne törődjön egyébbel a vágyain kívül. Minden más csak olyan szánalmas csömörhöz vezet, mint ez a korszak.

Ezen elgondolkodtam. Valóban az én-hatalom volna az egyetlen megoldás? Akkor miért jött vissza onnan az apám?

• Nem! – mondtam hangosan. – Én más akarok!
• Amit te akarsz, annak nincs neve! – legyintett türelmetlenül. – A Szélfarkasé legalább annyira valóságos, hogy zsákutcába juthat, de a tiednek nincs kezdete.
• Amit meg te akarsz, annak már elmúlt a vége.

Napsárkány eltökélt mozdulattal rázta meg hatalmas üstökét.

• Akkor majd elkezdődik újra! Másként nem lehet!
• Nem kezdődik újra, ami már egyszer elmúlt! Idén már nem hozhat virágot a tavalyi tavasz. Én-hatalom többé soha nem lesz.

Folytatása következik.