A Nap ugyanúgy ragyog - XLI.

NEGYVENEGYEDIK RÉSZ

A nép már közönybe süllyedt. Pavana uralma csalódást hozott, az emberek nem szálltak síkra egykori védencük érdekében. Pavana mellett Szélfarkason és egy maroknyi hívén kívül senki sem maradt. Katonájuk ötszáznál is kevesebb, és még ezek többsége is árulóvá lett.

Ha Pavana teljesítette volna legalább egy részét a nép kívánságainak, nem maradt volna ennyire védtelen. Akkor bizonyára akad, aki megoltalmazza őt Dékó dübörögve menetelő katonáitól.

Szélfarkas testvérem vértanúhalált halt. Százötven harcos élén védelmezte a palotát Dékó elsöprő túlerejű seregével szemben.

A palota ostroma fertályóráig sem tartott. Szélfarkas katonái rövid alkudozás után kaput nyitottak az ellenségnek, csupán a bátyám tartott ki egyes egyedül. A király lakosztályához vezető lépcsősor tövében küzdött halált megvető bátorsággal, jobb ügyhöz méltó hősiességgel.

Halott volt, mire odaértem. Hatalmammal elűztem a fegyveres söpredéket, és elragadtam tőlük Szélfarkas tetemét. Bátyám első porhüvelyének a palota kertjében adtam meg a végtisztességet. Sírkövére ezt róttam:

„Teste voltam az embernek, aki hitt a fegyverek igazságában.”

Pavanát Dékó gyalázatosan kegyetlen procedúra közepette végeztette ki nyilvánosan. A nép néma maradt.

Denevérszárnyon rontottak a városra a megtorlás fekete napjai. Halált kiáltott a hajnal, és vérszagot hozott az éjszakai szellő. A köztereken alkalmi hóhérok ácsorogtak. Egy ízben magam is belebotlottam egyikükbe. Régi ismerősöm volt, a foghíjas, hájas képű ember, akinek széles zsírpárnák közül pislogtak elő a malacszemei. Mohó szemű kalandorok és dorongot markoló csirkefogók vették körül. Kapóra jöttem neki. Színpadias gesztussal rám mutatott, és feltette megint a kérdést:

-         Mit műveltél Dékó jogtalan uralma idején? – és úgy nézett rám, mint tenger habjaiból vagy felhők ködéből kiemelkedő, bosszúálló istenség; mint a számonkérés atyja, mint akinek elvitathatatlan tiszte a múlt felett ítélkezni.

Pavana idején nyilván bandavezér lehetett, koncra acsargó utcai eb, vagy – urambocsá! – Dékó híveinek önjelölt bírája és hóhéra. Bűnei nyilván csak szaporodtak, leplezésükre újabb handabandához folyamodott.

Csaknem elnevettem magam, aztán úgy döntöttem, blöffel válaszolok a blöffre.

-         Tudod te, ki vagyok én? – kérdeztem szúrós szemekkel, magabiztos tekintettel. A fickó elbizonytalanodott, én pedig faképnél hagytam a széltoló társaságot.

Dékó király azonban mégis gazda nélkül csinált számadást. Visszaállította az adókat, újra szipolyozni kezdte a népet. Vele együtt újra elfoglalták korábbi helyüket a nép testén élősködő előkelők.

Másnap hajnalban aztán megint vérben fürdött a felkelő nap fénye. Dékó és megszeppent zsoldosai élethalálharcukat vívták a néppel.

Egyetlen kiutat ismertem a szörnyű zűrzavarból: elmentem a Papnőhöz.

A Papnő élete virágjában lévő gyönyörű, telt asszony volt, az ősi nőstény, a nőiség démona; aki mellett szánalmasak a kacérkodó csitrik, nevetségesek a bárgyú divathölgyek és gügye vigyorok csontzenéjévé szürkül a szépségversenyeken nagy cécóval megkoronázott süket egyéniség-nélküliség. Test volt, de nem lélek nélkül, lélek volt, de nem test nélkül; maga volt az ördögien diadalmas nő. A nő, aki nem gonosz. Minden tébolyító csáberejével együtt. Mégse volt hatalma többé fölöttem. Még az ősi erő jogán sem. Elbódítani sem tudott már, mint ama másik Papnő.

Én voltam, aki őt elbódítottam. Felrepítettem őt a gyönyöröknek olyan tüzes ormára, ahol még Papnő-voltában sem járt soha. Percekbe telt, mire magához tért.

-         Akarod, hogy jósoljak neked? – nézett hálásan a szemembe.

-         Keresem a nőt, aki nekem rendeltetett.

-         Szívesen cserélnék azzal a nővel.

-         Nem vagy az Egyetlen senki számára, és számodra sem létezhet egyetlen. A Papnő vagy.

-         Tudom – szomorúan hajtotta le a fejét.

-         Halljam a jóslatodat!

Percekig meredt némán maga elé.

-         Különös dolog ez – kezdte. – Választottadat Holdsarlónak hívják. Nem tudom, boldogok lesztek-e valaha. Talán.

-         Még mit tudsz rólam?

-         Nem sokat, Fénysugár. Olyasvalamiért élsz, ami nincs, és talán nem is lesz soha. Ha meg is pillantasz majd valamit belőle, az csak mindennek a végén lesz, amikor neked a lét helyett már csupán a remény marad. Viszont akkor már tudni fogod, mit keresel.

Ebből most sem értettem többet, mint első alkalommal.

-         Két dolog van, ami örökre titok – tette hozzá a Papnő. – A Kezdet és a Vég. E kettő örök titok az ember és az emberiség számára egyaránt.

Ezután karjaimba szorítottam a Papnő élvezetre vágyó, gyönyörű, elefántcsontszínű testét, és elhamvasztottam tulajdon lángjain. A Papnő önfeledten adta oda magát, és a mámorcsúcsok pihenő völgyeiben olyan szerelmes tekintetet lövellt rám, amilyet a világ kezdete óta Asztlant Papnője soha senkire.

-         Menned kell, szerelmem – mondta végül hajnalban. – A te dolgod, hogy változz, az enyém, hogy állandó maradjak.

-         Hol találom?

A Papnő megmondta. Megköszöntem.

-         Siess, mentsd ki innen Holdsarlódat, mert immár egyetlen nap sincs hátra! Asztlant tüzét víz fogja eloltani, mégpedig hamarosan. Eloltja egy napon belül.

Úgy lett, amint a Papnő mondta. Asztlant tüzét víz oltotta el. egy napon belül.

Folytatása következik.