A Nap ugyanúgy ragyog - XLII.

NEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Lélekszakadva loholtam Holdsarló keresésére. Közben látnom kellett, hogy pokollá változott a város.

Menekültek zilált és rettegő tömegei özönlöttek végeláthatatlan sorokban a hegyek felől, ahol a leghatalmasabb csúcsok felett vörösen izzott az ég, lángot és lávát lehelt a bércek szörnyű torka. A levegőt elképzelhetetlenül vad dördülések reszkettették. Hamu és pernye esője hullt a mind szürkébb égből. De mindeme borzalmas jelek közepette mégis

Tovább folytatta áldatlan harcát a tulajdon népe ellen Dékó király.

Lélekszakadva loholtam Holdsarló keresésére, de a mondott hely messze volt, át kellett vágnom a városon. Amíg keresztül törtem-furakodtam a mindenütt ordítva rettegő-jajveszékelő tömegen, láttam magam körül a pusztulás iszonyatos jeleit.

Asztlant utolsó királyának sorsa kora délelőtt teljesedett be. Rettentő morajjal mozdult meg a föld, és a palotát a templommal együtt mindenestül maga alá temette. A hatalmas királyok büszke székhelyét pillanatok alatt elöntötte a csatornák kiömlő vize.

A harcnak azon minutumban vége lett. Dékó maradék katonái halálfélelmükben most már együtt futkostak-őrjöngtek a rettegő tömeggel. Nem bántott többé senki senkit. Az elhajigált fegyvereket magával ragadta a zabolájukat lassan szétfeszítő csatornák mindenünnen előbugyborékoló szennyes-véres vize. A viaskodás lezárult, a csatazajnak mégsem lett vége, hanem folyvást erősödött. Ennek a harcnak azonban már nem voltak emberi résztvevői, csupán áldozatai.

Világ urából a mindenség legelhagyatottabb, legszánandóbb és legtehetetlenebb lényévé lett az ember. Hatalmáról ítélet mondatott, törvényei összezúzattak, minden műve pozdorjává töretett. A pusztítás egyensúly-láncaikról elszabadult vak erői kóboroltak őrjöngve a világban azon a rettenetes napon és éjszakán.

Némelyik utcán már csak úszva tudtam előrejutni. Néhol még bokáig ért, másutt emeletnyi magasságba emelkedett a csatornákból kiömlő víz. Az undorító, piszkos áradat mindenféle tárgyakat, de holttesteket és dögtetemeket is magával sodorva öntötte el a város utcáit. Jött minden irányból, kiszámíthatatlanul. Néhol szivárogva, egyebütt csordogálva, másutt meg tomboló erővel, irgalmatlanul. Kétségbeesve kapkodtam a fejemet a mindenütt jelenlévő vad morajlásban, sosem tudván, melyik irányból ront nekem a következő pillanatban a víznek árja. Nem létezett többé biztonságos hely. A moraj sóhajtásnyi időre sem szünetelt, és az áradat bármely irányból jöhetett. Háztömb, fal nem nyújtott menedéket. Vaskos kőkerítések, vastag tűzfalak omlottak le, zuhantak alá halálos fenyegetésként a mögöttük bőgő, és nyomban utánuk zúduló víztömeg nyomására a szemem láttára. Nem kevesen lelték halálukat alattuk.

Már dél volt, és én alig haladtam előre. Talán annyit sem tettem meg, amennyit máskor egy fertályóra alatt. Reszketve kapaszkodtam, csigalassúsággal botorkáltam, fásultan kerülgettem a halált és a pusztulást. Vánszorogtam egyre lassabban, és mind kínosabban. Tucatnyi sebből sajogtam, kezem és homlokom vérzett, tenyerem feldagadt, körmeim berepedeztek, ujjaim tövéről lejött a bőr. Már sántítottam is; bal lábfejemet nem éreztem, csak húztam magam után, mint érzéketlen koloncot. Valami rázuhanhatott, de az éles fájdalom is eltűnt, magával vitte városromboló útján a rémes áradat.

Időnként sokáig pihentem zihálva-lihegve, oszlopoknak támaszkodva, falak tövében, míg a közeledő moraj és az eszelős rémület el nem űzött. Ilyenkor letöröltem arcomról az elmázolódott fekete pernyét, próbáltam magam összeszedni, de gondolkodásra sosem hagyott időt a didergés és a hamar visszatérő fájdalom. A többi embert csupán haloványan érzékeltem magam körül. Tudtam, hogy sokan vagyunk csapzottan, csontig átnedvesedve, reszketve, rettegve, menekülve, de nem vettünk egymásról tudomást. A vész mindenkit bezárt magánrémületének és hitetlenkedő reményeinek várába.

Kora délután végképp kihunyt az eddig is csak szomorúan pislákoló napfény. Az égbolt hamuszürke gyászfátylat öltött, és a mindvégig hulló hamufergeteg mögül vad zápor csapott le a pusztuló városra. Tébolyult ropogása gonoszul vegyült az árvíz ijesztő hangzavarába. Egyhangú ostorcsapásai minden gondolatot kivertek a fejemből. Démoni harcosok villámnyilai cikáztak és dörögtek az égen, a város házait elszabadult víztömeg ostromolta, és közben ömlött, ömlött, ömlött az eső.

Sokadmagammal találtam magam valami úri kapualjban, ahová az egyre viharosabban tomboló zápor kergetett. Alul térdig vízbe, felül apátiába dermedve szorongtunk, és néma beletörődéssel figyeltük az eső mindent elhomályosító szürke függönyét, és a cseppek millióinak fortyogó haláltáncát a víz örvénylő felszínén.

Bámultunk fázó szívvel, homályosuló öntudattal, némaságba kapaszkodva, és betakarózva a megsemmisülés süket közönyébe.

Talán egy óra is beletelt, mire az első tétova mondatokat meghallottam. A víz akkor már combközépig ért. Néhányan motyogni kezdtek. Mások – mintegy megszokásból – válaszoltak rá. Csereberélni kezdték fájdalmaikat és panaszaikat. Alig figyeltem rájuk. A zápor továbbra sem csitult. Őrjöngő dühvel kopogta megkergült gyászindulóját a repedező falakon.

Társaim tovább beszéltek. Minden mondatuk csüggeteg gyászjelentés volt, egy-egy szeg Asztlant koporsójában.

-         A déli palotasor összeomlott!

-         A Holdistennő temploma alatt megnyílt a föld!

-         A kőfaragók utcáját elöntötte a víz!

A zápor egyre szakadt, a víz már a combunk tövét verdeste. Nem szűnt a hamuhullás sem, és valami olyasmit láttam, amit azóta sem: fekete záport. Kegyetlenül kopogó, kérlelhetetlenül ömlő szurokfekete esőt. Sose lássak hozzá hasonlót!

A kapualjban magamhoz tértem. Tudtam, hogy mindannyian halálfiai vagyunk ott, és el kell menekülnünk. Tudták a többiek is, mégsem szánta rá magát senki se. Sokáig én sem. Végül felszólítottam őket, tartsanak velem, de nem kaptam választ. Mire elindultam, a sűrű, fekete lé a derekamig ért. Senki sem követett.

Rettentő kínnal botorkáltam előre a sötét masszában. Ösztönösen igyekeztem a város magasabban fekvő része felé. Tudtam, hogy ezzel hatalmasat kerülök, de másfelé már nem vezetett út. Időnként robbanásszerű csattanások mély hangja dördült a zápor ropogó monotóniájába: ahogy egy-egy ház összedőlve megadta magát az áradatnak. Jobb lábam görcsben égett, a balt borzasztó kínnal vonszoltam. A hideg eső ellenére szemembe folyt a veríték.

Egy alkalommal valami gödörbe léphettem, kicsúszott alólam a talaj, arccal zuhantam a vízbe, és csak roppant erőfeszítés árán sikerült újra felállnom. Szemem, szám, orrom, fülem folyékony hamuval ment tele. Tántorogva prüszköltem, köhögtem, fuldokoltam, nagy nehezen a falhoz támolyogtam, és egy ötvös cégtábla kiálló pereme alatt kerestem menedéket. Néhány percig pihentem, de nem maradhattam tovább, mert a víz folyvást emelkedett. Már az oldalamig ért. Újra kilépni a zápor dühödt támadásába nagyjából olyan volt, mint kitörni egy ostromlott várból.

Folytatása következik.