A Nap ugyanúgy ragyog - XLIV.

NEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Eltűnt a tenger!

Valami más volt a helyén. Amerre a szem ellátott, gigászi, sötét veremként ásított az óceán helye. A tengerfenék csupaszon tátongott a végtelenbe. Kietlen, mord, fenyegető, rémséges látomás, mint minden idők poklának világot elnyelni készülő, kitátott torka. Tenger sehol, és a láthatáron a meztelenül sötétlő tengerfenék találkozott az égbolt szürkeségével. Mindenütt tátongó sötétség, lucskos-nyálkás, barna-fekete-szürke tömeg; és a parttól alig néhány nyíllövésnyire már feneketlen feketeségben sötétlő sok ezer lábnyi mélység. Mint valami zaklatott lelkivilágú, háborgó kedélyű, elborult elméjű festőzseni állóképe a határtalan döbbenetről. A pusztuló, romokban heverő Asztlant az irtózatos mélység lábainál. A rettenet peremén törött árbocú, zúzott bordájú szánalmas játékszerekként hevertek a szárazra került gályák. A hajók, amelyek alól elúszott a tenger. Ekkor értettem meg, hogy Asztlant szigetéről nincs többé menekülés.

Belesápadtam a látványba. Eszembe jutott Holdsarló. Vajon érdemes-e még érte mennem?

A lábfejemet maró fájdalommal nem törődve rohanni kezdtem. Azaz inkább valami összeszorított fogú botorkálásba, amit sietségnek érzékeltem. A ház, amit a Papnő mondott, itt kell, hogy legyen, egészen közel.

Percek alatt odaértem. Szinte beestem az ajtón, a fájdalomtól és a fáradtságtól kapaszkodni is alig tudtam. Holdsarlót nem találtam meg.

A házban senki sem volt, csak egy aggastyán, aki előre felvette halotti köntösét, és éppen saját halotti torát fogyasztotta, meglehetősen jó étvággyal.

• Ennek a világnak vége, idegen – mondta szelíden. – Meghalnak az emberek, de meghalnak az istenek is. egyél velem, amíg lehet!

Lihegve kérdezősködtem Holdsarló felől.

• A kisasszony?
• Már nincs itt, idegen. Elvitték őt még pirkadat után.
• Elvitték? Kicsoda?
• Egy másik idegen. Lobogó szakállú, villogó szemű férfi, aki már régen túl van ifjúsága delén.

Az öregember töprengő arcot vágott.

• De valahogy mégis az az érzésem, hogy ti hasonlítatok egymásra.

Ennyi elég volt. mindent értettem. Napsárkány magával vitte Holdsarlót. Előbb elkeseredtem, aztán mérhetetlen hálát kezdtem érezni. Hát persze! Így kellett történnie! A bátyám talán megmentette, de mit kezdtem volna vele én? Hová vittem volna, és hogyan?

Elindultam vissza. Igazából már magam sem tudtam, hová. Elgyötört lábfejem nyomorultul fájt, vállamat lehúzták a fáradtság ólomszárnyai. Nem gondolkodtam, és nem mérlegeltem. Szélfarkas néhány napja meghalt, Napsárkány Holdsarlóval együtt valószínűleg még jókor elszelelt. Csupán én maradtam, hogy tanúskodjak a katasztrófáról. Mit tegyek? Leroskadjak, vagy cipeljem magammal a fájdalmat? Továbbmentem.

Váratlanul nyílt meg az egek csatornája, és zuhogni kezdett újra az eső. Fekete volt, talán még az eddigieknél is feketébb. Tombolva dobolt a fejemen, arcomon, fülemen, hátamon. Vert, vert, vert egyre kíméletlenül, és én csak vonszoltam magam nyúlós sártengeren és hollószínben tündöklő tócsákon keresztül – előre. Előre, föl újra a sziklaperemhez.

A tébolyultan dühöngő, feketésszürke esőfüggönyön át alig látszott a lenti sokaság. Halk robaj szüremlett a város irányából –most indult újabb fergetegesen szilaj rohamra Asztlant fővárosának megmaradt építményei ellen az egykori csatornákból elszabadult szennyes áradat. Idefent az összeomló házak lélekdermesztő halálsikolya is halk puffanássá szelídült a vihar zajában.

Most már horzsakövek is hullottak a hamu mellett. Öklömnyi kődarabok csapódtak tompa csobbanással a pocsolyák vizébe, és embermagasságra lövellt nyomukban a szénfekete vízsugár. Körülöttem is szikladarabok potyogtak az égből, és a távol vöröslő tűzhányók korai alkonyt terítettek a sokat szenvedett városra. Asztlant utolsó napja leáldozóban volt.

Tudtam, hogy sürgősen fedett helyet kellene keresnem, de azzal is tisztában voltam, hogy hiába tenném. Asztlant szigetén többé nem létezett biztonság. Elindultam hát – egyenesen az ezer láb magas, kúp alakú parti szikla irányába.

Hogy felhágjak a jókora hegy csúcsára, élnem kellett a hatalmammal. Megtettem hát – Medve alakjában immáron utoljára. Eme természet alkotta kilátótoronyból láttam utolszorra Asztlant fővárosát.

Lapultam szűk gránitágyamon, kushadó szelek között, miközben kövek hullottak alá az égből, vulkáni hamu szörnyű fekete hava kavargott a levegőben, és dörgő dobpergésként zuhogott a földre minden idők legfélelmetesebb, koromszínű záporesője.

Látóhatárom összeszűkült. Immáron nem láttam egyebet, mint feketén kavargó semmit.

Ekkor hallottam meg a dübörgést.

Távoli morajjal kezdődött. Valószerűtlenül zúgó robajjal. Ijesztően fenséges volt, mint fenyegető morgása valami világpusztító, roppant ősi szörnyetegnek, mint rombolásra induló gonosz birodalmak időkön túli ádáz rohamjele. Ijesztő volt, mint a semmi tátogása, fenséges, mint a határtalanság, és mély, mint a végtelen zenéje. Felbecsülhetetlen mélységből dübörgött, mint barlangok öblös vermeibe süllyesztett milliónyi nagyharang dermesztő kondulása. Döngve-kongva-dörögve-dübörögve harsogta túl a szél zaját, eső ropogását, házakat döntő csatornaáradat robaját, kőhullás pufogó dübbenéseit. És egyre közeledett.

A rettenetes szökőár. Amelynél valószínűleg sosem volt hatalmasabb. Sem előtte, sem utána. Hegymagas vízfal formájában közeledett a tenger, és nem volt erő, amely az útjába állhatott volna. Közeledett borzalmas sebességgel, kérlelhetetlenül.

Asztlant örök sötétségbe merült, vakfeketeségbe burkolózott, elrejtőzött minden szem elől, mint fogatlan, vén tigris, amely elvonul meghalni az őserdő legsűrűbb bozótjába. Fülsiketítő közelségbe került a dübörgés.

Rettenetes fény derengett a város felől, kilobbant vörös döbbenetben egymás után háromszor, bíborvörös fényt árasztva eme haldokló világ fölé. A várost most sem láttam, de a hullámfrontot igen. Tarajos-habos rettentő vízoszlop közeledett zúgva-morogva a láthatás teljes szélességében. Fehér tajtékvonala szörnyű magasságban örvénylett. Asztlant percei meg voltak számlálva.

Hirtelen szörnyűségeset rándult velem a sziklatorony és kondulásszerű robaj bődült a város felől. Felbőgött döngve a föld, mintha titáni ércbuzogány csapott volna egy, a világ négy sarka közé feszített, gigászi bronzlemezre.

Sziklakilátóm eltaszított magától, és én puffanva csapódtam be valami érdes felszín közepébe. A következő pillanatban végigtiport rajtam a dübörögve vágtató tenger, és rám zuhant a menny szörnyű boltozata. Nem voltam.

És nem volt többé Asztlant sem…

Folytatása következik.