A Nap ugyanúgy ragyog - XLV.

NEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

 

NEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

 

Az a szikla talán még ma is áll. Az én gránittornyom, a sziklakilátóm, ahonnan ama baljós alkonyon suhogni hallottam az örök végzet komor ólomszárnyait.

 

Igen, a szikla ma is áll. De ma már nem kúp alakú, büszke hegyorom, hanem kopár sziklacsúcs, alig emelkedik az óceán színe fölé. Áll ma is szél rázta, hullámok nyaldosta tanújaként a Végnek, mint letűnt hatalmak viharverte, magányos sírköve; mint hatalmi képzelgések megkövesült tilalomfája; mint örök figyelmeztetést intő magányos gránitujj; amely fügét mutat a címeres pökhendiségnek, alázatra inti a dölyföt, csöndre a hamis prófétát, hallgatásra a zaklatott semmitmondást, igaz szerelemre az aszketikus gőg eszelős jelmezében tetszelgő madárijesztőt, az élet feltétel nélküli tiszteletére az öklét rázva handabandázó, emberbőrbe bújt bamba tulkot. A maga némaságának nyelvén harsogja a végtelen méltóságteljes messzeségébe az örök igazságot: csak az élet, a szerelem és a szeretet örök, minden egyéb füst tűz nélkül, test lélek nélkül, szó értelem nélkül. Ha mást keres az ember, nem fog egyebet találni időkön és tereken végigözönlő kicsi és nagy vízözönöknél, amelyeket önmaga zúdít utódai fejére.

 

Sok évezred elmúltával láttam viszont a sziklát – egy csíkozott vitorlájú föníciai gálya kapitányaként. Legénységem babonás rettegéssel félte ama helyet, vízi démonok fészkének, gonosz erők birodalmának, alattomos zátonyok között tanyázó, elmondhatatlanul rémséges szörnyek és hajókat mélybe rántó, dermesztő külsejű fantomok lakhelyének, ahol minden fodortajtékos szürke hullám mögött ezer halál leselkedik, ahol néha megmagyarázhatatlanul örvénylik a tenger, és ahol valamilyen megfoghatatlan okból hosszú órákig köröznek a költöző madarak eget elsötétítő seregei.

 

Bár nyugodt volt a tenger, óvakodtam megközelíteni a sziklát, csupán tisztes távolból szemléltem. Nem merészeltem Asztlant egykori kikötője fölé hajózni egy olyan gályán, amely az egykori asztlanti tengerjárókhoz képest nem volt egyéb, mint a habok parányi játékszere. Csak szemléltem a sziklát, amely mögött Asztlant földjét rejti az óceán feneketlen mélysége. Szemléltem – és emlékeztem.

 

Szemlélődés közben ősrégi irományt vettem elő, amelyet rajtam kívül már akkor sem tudott elolvasni senki sem. Nem ismerték már sem az írásjeleket, sem a nyelvet. Elolvastam – ki tudja, hányadszor.

 

„Ímé, megmutatom neked a fényes háztetők városának kárhoztatását. A városét, amely a sok vízen ült...

 

Ama földnek tíz tartománya volt, ama városnak tíz kerülete…

 

Ez volt ama nagy város, amelynek királysága volt a Föld királyain…

 

Tíz király uralkodott felette, és magát istennek tartván dölyfösen trónolt a tengerek közepében…

 

A város, amely az istenekkel dacolt, nagyobb hatalmúnak mondván magát az isteneknél…

 

Kihívta maga ellen az istenek haragját…

 

Az istenek legerősebbike hatalmas égi malomkövet vőn, és veté a tengerbe, ezt mondván: ilyen módon, nagy erőszakkal süllyesztetik el a város, és többé meg nem találtatik. Minden beleesik a tengerek mélyébe az ő romlásának napján…

 

A mélység árját hozom rá, hogy beborítsák a mérhetetlen vizek…

 

És lakatom őt a mélységek országában, hogy többé senki se lakjon benne…

 

Rémségesen cselekszem vele, és nem lesz, és keresni fogják, de többé nem találják. Elvész mindörökre…

 

Leszáll székéről a tenger minden fejedelme, és elvetik köntöseiket, levetik díszruháikat, rettegésbe öltöznek, a földön ülnek, és rettegnek minden szempillantásban, és elborzadnak a város rettenetes veszte miatt…

 

Gyászéneket mondanak róla: mi módon vesztél el te, akit laktak tengerekről, te híres-neves város, amely hatalmas voltál a tengeren. Siratják és jajgatnak érte a Föld királyai…

 

Sírnak, amikor látják az ő égésének füstjét. Jaj, jaj, te nagy város, te hatalmas város, hogy egy órában jött el a te ítéleted…

 

A Föld kalmárjai is siratják, mert az áruikat immár senki sem veszi. Nincs vevő a káprázatos kelmére, a drága ébenfára, nincs vevő a messze vidékekről hozott fűszerre és elefántcsontra, nincs vevő a szép testű rabnőre és az izmos rabszolgára. Az árusok, akik meggazdagodtak ama városban, távol állának az ő kínjától, nagy félelemben vannak, sírnak és jajgatnak, és imigyen szólnak: Jaj, jaj, a nagy város, hogy elpusztult egyetlen órában annyi gazdagság…

 

És minden hajósmester és a hajókon levők mind, a sokaság és az evezősök, és akik a tengeren kereskednek, távol állának. És kiáltanak, látván az ő égésének füstjét: Mi hasonló e nagy városhoz? Jaj, jaj, a nagy város, amelyben meggazdagodott mindenki, akinek hajói voltak a tengeren. Hogy elpusztult egy órában…

 

Így pusztult el a gazdag és hatalmas város, amely a nagy vizek közepében ült, és királynéja volt a tengereknek, a híres-neves város, amely hatalmas vala a tengeren, amelynek királysága volt a Föld királyain, és amely istenekhez hasonlatosnak tartotta magát.

 

Halandó, tiszteld az isteni akaratot, tiszteld az isteni hatalmat, amely képes a földet vízzel borítani, hogy a hegyek felett is vizek álljanak, amely csak megérinti a hegyeket, és azok füstölögni kezdenek, amelynek villámai megreszkettetik a földet, amely előtt a hegyek viaszként megolvadnak, amely előtt a dombok szétmállanak, amely előtt a folyamok kiszáradnak, és amely előtt üresen tárul fel a tengernek mélysége.

 

Halandó, szaggasd meg köntösödet, szórj hamut a fejedre az isteni hatalom előtt, szívedbe alázat költözzön, és szolgáld könnyes szemmel az isteneket, rettegd és féld az isteni hatalmat, és csak egyedül neki szolgálj, mert haragja előtt nem állhat meg semmi halandó, hanem elpusztítja úgy, miként ama hatalmas várossal tevé, amely a nagy vizek közepében ült, királynéja volt a tengereknek, a híres-neves város, amely hatalmas vala a tengeren, amelynek királysága volt a Föld királyain, és amely istenekhez haosnaltosnak tartotta magát:”

 

Ennyi volt. elolvastam még egyszer – utoljára. Elolvastam, közben egyre a tengert néztem – Asztlant hullámszürke koporsóját.

 

Ezekkel a mondatokkal később is gyakran találkoztam; elferdítve, megmásítva, más szövegek közé ágyazva – széthordták az évezredek, akár a seregélyek a magot. Mindig új városok, új hatalmak vágyva vágyott pusztulásáról szóltak a sorok – más nyelven és más írásjelekkel.

 

Így enyészett el Asztlant híre-neve. Elsüllyesztetett, és többé meg nem találtatott.

 

Ama nyári alkonyon kezembe vettem a viharvert írást. Kezembe vettem – és belévetettem a szelíden fodrozódó tengerbe. Áldozati ajándékul a végső feledésbe süllyedt Asztlant mindörökre elfeledett Tengeristenének.

 

Utána sokáig álltam könnyes szemmel hajóm kormányállásánál, és a végtelent szemléltem.

 

És akkor ott, a lenyugvó Nap fényében, a mindörökre letűnt évezredek távolából ismét látni véltem a fényes háztetők városának szemkápráztató ragyogását. Látni véltem még egyszer – utoljára.

 

Asztlantot azonban sohasem felejtettem el – ahogy az emberiség sem.

 

A vízözönt sem.

 

„Az ellenséges óceán amellyel örökös harcban állnak az emberek, félelmes orkánnal átszakította a gátakat, összetörte a házakat. Az emberek elfutottak, és a szárazföldön kerestek menedéket.”

 

„Hatalmas földrengések és árvizek támadtak, és egyetlen szörnyű éjszaka alatt Asztlant szigete eltűnt a tengerben.”

 

Manapság is gyakran olvasok ilyen módfelett beszédes szövegeket. Van belőlük – mérhetetlenül sok. A szájhagyomány legyőzhetetlen ereje tartotta fenn őket az idő óceánján keresztül. írásba foglaltattak, millió könyv részeivé váltak – de a szellemük halott. Mint a szerteszét hulló hamueső: apró cafatokban szállingózik vízbe, porba, sárba meg pocsolyába, elkeveredik az anyaggal, és részenként semmivé válik – segítve ezzel önmaga emlékének eltörlését. Ezek az iratok tovább dacolnak majd a mulandósággal, túlélnek engem is, fennmaradnak az idő méhében rejtőző újabb nemzedékek számára is – és a ma még körvonalaiban sem létező messzi jövendő bölcsei ugyanúgy nem tudnak majd mit kezdeni velük, ahogy nem tudtak a letűnt korok írástudói és tudósai sem.

 

Az ember nemcsak térben, időben is csak addig terjeszkedhet, ameddig a takarója ér. A takaró hosszsága koronként más és más: az értelem napvilága kitágítja, a türelmetlen butaság és a bárgyú indulatok sötétsége összezsugorítja.

 

Holdsarlót akkor Napsárkány bátyám magával vitte, és kimentette a katasztrófa forgatagából. Napsárkány hitt a legjobban az én-hatalomban, ezért akkoriban az ő hatalma ért legmesszebbre, viszont az évezredek múlásával jobban kopott, mint az enyém. Holdsarló semmiféle hatalmat nem örökölt az édesapjától, hiszen a nők mindig is két lábbal álltak a földön, és igen ritkán kacérkodtak az én-hatalom démonával – az ő hatalma lefegyverző nőiségében, józan arányérzékében, teremtő békeszeretetében és megfélemlíthetetlen igazságérzetében rejlett. Meg kell hagyni, ezekkel gyakran célt ért ott is, ahol mi kudarcot vallottunk.

 

Szélfarkas volt közülünk az egyetlen, aki semmit sem élt át a kataklizmából, hitte is, nem is a későbbiekben. Az ő eszméi amúgy is koronként változtak: kirügyeztek, virágba szökkentek, vagy jéggé dermedtek ugyanúgy, ahogy egymást űzték a történelemben reményteljes fejlődések, fényes civilizációk, vagy sivár hanyatlások.

 

Magam két malomkő közt hányódtam: fantazmagóriának tartottam Napsárkány lázas hitét, és visszaborzadtam Szélfarkas fellegekben járó eszméitől. Emez fájón értelmetlen volt, amaz tragikusan üres. Az egyikből a cél hiányzott, a másikból a tartalom.

 

Gyakran beszélgettem erről Napsárkánnyal és Holdsarlóval. Akkoriban korosodó házaspár voltak, én pedig a fogadott fiuk – legalábbis a világ előtt. Jó szerencsém újra aranyhajjal áldott meg, a messzi északról vetődtem napsárkány városába, és a piacon futottam össze a bátyámmal.

 

Agyagházuk zárt udvarán gyakran ültek együtt kéz a kézben, és én a lábuknál. Nekik nem volt saját gyermekük – nem is étek házaséletet.

 

Napsárkány változatlanul az én-hatalomra tört, és aki önerejéből akarja saját világát felépíteni, az meddő kell, hogy maradjon a valóság honában. Jellemző, hogy ő ezt tisztaságnak nevezte.

 

Nem volt közöttük szerelem sem, csupán bensőséges, igaz szeretet. Holdsarló részéről ez a hálából fakadt, Napsárkány részéről pedig abból az őszinte vonzalomból, amit a jólelkű emberek éreznek azzal szemben, akin segítettek. Így éltek ők abban a langyos nyugalomban, ami ugyan igen messze van a boldogságtól, de a bölcs derűjével tekinthet a mindenütt tömegesen burjánzó boldogtalanságra.

 

Napsárkány természetesen köztiszteletben álló varázslója volt a városnak, és időnként élt a hatalmával. Az emberek szerény jólétben éltek, ellenség nem háborgatta őket, nem volt sem sáskajárás, sem aszály, sem dögvész. Minden okuk megvolt hát, hogy varázslójukkal elégedettek legyenek.

 

• Gyakran gondolom azt – mondta egyszer a bátyám. – hogy rossz álomban élek. Mindig várom az ébredést. Kiperegnek a kezemből a régi igazságok. Minél többet dolgozom azon, hogy a régiek tudását újra felfedezzem, annál kevesebb marad – öregesen krákogott. – A vízözön óta minden egyre reménytelenebb.
• Nem kellene örökké ezen keseregned – nézett rá Holdsarló. – olyan vagy, mint a gyermek, aki álmában csodás játékszereket lát, és szeretné őket magával hozni az ébrenlétbe. De nem tudja őket olyan erősen szorítani, hogy ne tűnjenek el, mihelyt kinyitja a szemét.

 

Napsárkány lehajtotta a fejét, és én azon kezdtem töprengeni, miért öregebb ő mindig nálam. Vele mindig csak olyankor találkoztam, amikor már jóval korosabb volt.

 

• Elkeserít a vérengzések előérzete – mondta a bátyám. – Elkeserít az a tömérdek háború, meg másféle ostoba vérfürdő, amit a jövőben látok. Ennek nem szabadna megtörténnie!
• Jobb ennél, ha mindenki bezárkózik az én-hatalom egyedülvalóságába? – kérdeztem tőle. – Ha mindenki egy kis külön világban él?
• Jobb! – vágta rá fontolgatás nélkül. – Végtelenül embertelen az a világ, ahol a sokaság nyomorán és szenvedésén élősködnek a kevesek.

 

Felelni akartam, de Holdsarló leintett.

 

• Nem kell válaszolnod, Fénysugár. Te nem Szélfarkas vagy. Nem kell védelmezned az ő eszméit Napsárkánnyal szemben.

 

Összemosolyogtak, és csendesen megszorították egymás kezét.

 

Folytatása következik.