A Nap ugyanúgy ragyog - XV.

TIZENÖTÖDIK RÉSZ

Sietnünk kellett, hogy akkor érjünk a rideg vidékre, amikor a földnek eme vigasztalan pontján rövid látogatást tesz a nyár. Másutt az ilyen nyarat ősznek sem nagyon neveznék, itt azonban ez volt az egyetlen viszonylag enyhe szakasza az évnek. Ha a röpke nyarat lekéssük, következik a súlyos viharokkal teli, szigorú, gyorsan télre váltó, ősz, és mi sohasem érünk Asztlantba.

Hetekig haladtunk nyugodt vizeken, enyhe széllel, gyakran az evezőket is használva. A szárazföldet általában a láthatár alatt hagytuk, csak néha közelítettük meg. egy ilyen alkalommal történt, hogy horgonyt vetettünk egy csendes folyótorkolatban. Öt napig időztünk. Város nem volt a közelben, csupán barbár törzsek, akik mérhetetlen megkönnyebbülésünkre barátságosan viselkedtek. A Hírnököt partra vontattuk, hogy még idejében kijavítsunk minden hibát, betömjünk minden apró léket vagy repedést, amely a vesztünket okozhatná. Maxitana kapitány személyesen irányította a hajóácsok munkáját.

A bennszülöttek segítségével sikerült feltölteni a hajó készleteit. Tlarroa kormányos, Maxitana helyettese meleg ruháról gondoskodott a legénység minden egyes tagja számára. Igyekeztünk ellátni magunkat minden szükségessel.

Liniko ekkor javasolta a kapitánynak, hogy állíttasson fel még egy árbocot, és vonasson rá vitorlát, mert így kedvező szél esetén a Hírnök jelentősen felgyorsítható. Maxitana minden fontolgatás nélkül vetette el az ötletet.

-         Még kedvező szél esetén is romlana a hajó stabilitása, de azokon a viharos területeken, ahová tartunk, könnyen a hullámsírba juttathat bennünket ez a vakmerőség. Ha kifutunk, napokon belül beérünk a viharok övezetébe.

A kívül-belül átvizsgált, kijavított, előkészített Hírnök újra kifutott a tengerre. Bár az idő kellemes volt, a tenger nyugodt, a szél kedvező, mégis szorongva mondtunk istenhozzádot a csöndes kis folyótorkolatnak. Tudtuk, a neheze most következik.

A nyugalom két napig tartott. A harmadik nap délutánján feltámadt és megerősödött az északnyugati szél. Baloldalon előbukkant, és közeledni kezdett a szárazföld. Félő volt, hogy a Hírnököt partra veti vagy sziklához csapja a szél. Az evezősök minden erejüket megfeszítve igyekeztek biztonságos távolságban tartani a hajót. A vitorlát haladéktalanul be kellett vonni. Ez pokolian nehéz munka volt az egyre erősödő szélben. Egy fiatal matróz azt árbocrúdról a tengerbe zuhant. Máig sem értem, hogyan tudtuk kihalászni szerencsétlent a hullámokból. Megmenekült, ami igen jó hatást tett a legénységre. Ekkor hallottam először azt a később oly sokszor ismételt meggyőződést, amelyet a Hírnök minden egyes tengerésze magáévá tett: Maxitana kapitány a Tengeristen különös kegyét élvezi.

A következő reggel állandó, borzalmas süvöltésre ébredtem. Pillanatnyi szünet nélkül tombolt a szél.

-         Megérkeztünk az üvöltő szelek hazájába! – ordította a fülembe Liniko.

Maxitana kapitány új rendet vezetett be a hajón. Minden épkézláb embert az evezőpadokra ültetett, a tiszteket és engem is beleértve. A kormányevezőnél állandóan két ember állt. Az egyik rendszerint ő maga volt.

Gyakran megcselekedte azt a hallatlan dolgot, hogy maga is mellénk ült, húzni a súlyos lapátokat. Esküdni mertem volna rá, hogy bárki előbb dől ki, mint a kapitány. Maxitana rendszeresen az evezőpadról ment a kormányállásba. Elöl, az orr fölött, viszonylag védett helyen is teljesített szolgálatot egy figyelő. Az árbocrúdra senkit sem engedett a kapitány. A veszélyes szelek miatt a szolgálatban lévőkön kívül mindenki másnak tilos volt a fedélzetre lépni.

Hármas csoportokban váltottuk egymást éjjel-nappal az evezőpadokon. Ez alól a szolgálat alól csupán Litek hajószakács kapott felmentést. Neki az volt a tiszte, hogy állandóan frissítőket készítsen az evezősök számára. Azt hittem, az építkezéseknél megtanultam, mi a nehéz munka. Most be kellett látnom, hogy a lapátokat húzni sokkal fárasztóbb. Órákon keresztül evezni a megszokás ritmusára – a síposok és dobosok régóta köztünk ültek, értelmetlen dolog lett volna versenyre kelniük a szél zúgásával, amelyben a legharsányabb hang sem hallatszott tízlábnyira sem -, amikor egy idő után patakokban szakadt rólunk a veríték a legnagyobb hidegben is, verejtékpatakok csordogáltak hátunkról, homlokunkról; valóban emberpróbáló munka volt. Talán az tartotta bennünk a lelket, hogy rettentő erőfeszítéseinknek nem hiányzott a céljuk és értelmük.

Az ötödik napon néhány órára elcsitult a szél. Maxitana ezt az időt arra használta fel, hogy megszabaduljon az árboctól. Az emberderéknél jóval vastagabb oszlopnak semmi hasznát nem vehettük – a hirtelen támadó, borzalmas erejű szelek között vitorlát bontani a legnagyobb istenkísértés lett volna – viszont nagyon veszélyessé vált. Folyton attól rettegtünk, hogy a szél eltöri vagy ledönti, és mindent összezúzva zuhan a hajóra. Most a matrózok gyorsan és ügyesen oldalra billentették, szétszedték, darabjait a fedélzeten rögzítették. Eltettük jobb időkre – a vitorlákkal együtt. A Hírnök ezzel minden vitorláshajó jellegét elveszítette, viszont valamivel kevésbé volt szabad prédája a vad szeleknek.

Hajnalban ismét felsüvöltött a szél, veszélyesen közel sodorva minket a parthoz. A tajtékfal mögül baljósan hullámzó szigettengert láttunk felsötétleni. Néhol tajtékosan forrongott a víz a láthatatlan sziklazátonyok fölött.

A kapitány előző este azt mondta, a tömérdek sziget közt könnyen lehetséges, hogy átjáró rejtőzik, ezt azonban semmiképpen sem a Hírnöknek kell felfedeznie. Mérhetetlen ostobaság lett volna viharos széllel a hátunkban bemerészkedni a szigetek tömkelegében minden bizonnyal ezrével hemzsegő zátonyok közé, a vakszerencse kényére-kedvére bízva hajót és embereket. A szigetek labirintusában semmit sem nyerhettünk, viszont nagyon sokat veszíthettünk. Például akkor, ha kiderül, hogy a vágyott átjáró – nem létezik. Vagy létezik, de éppenséggel nem ott, ahol keressük.

Újabb nyolc napot hajóztunk ezeken a baljós vizeken. Állandóan fújt a szél. Semmit sem mondanék, ha pusztán nagynak, erősnek, zabolátlannak, vagy veszélyesnek nevezném. Egészen egyszerűen félelmetes volt. rosszindulatú süvöltését éjjel-nappal hallottuk. Megszokni nem lehetett. Folyton azon mesterkedett, hogy a Hírnököt a parti sziklákhoz szorítsa.

A szárazföld lassan eltűnt a láthatáron, beleveszett a keleti ég szürkeségébe. A kapitány azonban nem engedte, hogy a hajó kövesse a partvonulatot. A Hírnök orra továbbra is egyenesen dél felé mutatott. Csak másnap hajnalban vettünk irányt előbb délkelet, majd kelet felé. Most a hátunkba kaptuk a szelet.

Reggel néhány órára elcsendesedett a szél. A hullámzás azonban nem szűnt meg. ezt sokan döbbenetesnek találtuk. Azt azonban végképp nem értettük, miért örül ennek Maxitana kapitány. Liniko meg is kérdezte tőle.

-         Milyen alakja van a világnak, Liniko? – nézett rá a kapitány.

Liniko néhány pillanatig gondolkodott.

-         Úgy mondják, olyan, mint egy narancs – bökte ki végül.

-         Akkor miért nem csitul el a hullámzás szélcsend idején? – ez a matrózokat is felettébb érdekelte. Ketten-hárman közelebb is jöttek. Jómagam már előbb odasomfordáltam. – Mert nincs, ami az útjába álljon! A Földnek ezen a pontján sehol sincs szárazföld. Ami azt jelenti…,

-         Hogy az átjáró, amit keresünk, létezik! – vágta rá Liniko.

-         Én is úgy vélem, uram – jegyzete meg Tlarroa. – de más okból kifolyólag. Tegnap hajnalban, amikor én álltam a kormánynál, váratlanul megfordult a szél, és orkán támadt délkelet felől. A Tengeristennek hála, nem tartott sokáig. A szigetek felől jött, uram! Nagy holt hullámok áramlottak abból az irányból. A szél közben nyugatira váltott, de a hullámok még egy darabig egyre jöttek. Azok nem jöhettek a part közeléből. Hanem abból a másik nagy tengerből, amely a Kettős Kontinens keleti partjait mossa, és amelyben Asztlant szigete is elterül. A két nagy tenger tőlünk délkeletre vagy keletre egy átjáróban találkozik, uram.

Ezek voltak Asztlant hajósai. Sohasem születtek tengerészek, akik oly csekély és hitvány eszközök birtokában annyit tudtak volna tengerről és hajózásról, mint ők. Soha, senki sem ért fel velük! Hiába láttam később annyi kornak annyi hajósnépét, számomra mindig ők maradtak a legnagyobbak és legkülönbek. Senki sem tudta őket elfeledtetni. Talán azért érzem így, mert láttam azokban a napokban, miként néz szemébe minden tengerek legfélelmetesebbikének alig több mint kétszáz láb hosszú, alacsony építésű hajójának fedélzetéről a Hírnök kapitánya.

A szél estére viharossá fokozódott, és egész éjszaka őrült üvöltéssel kergetett bennünket kelet felé. Rettegve füleltünk: nem halljuk-e elöl a hullámverés robaját. Csak ne legyen az utunkban zátony vagy sziget! Pokolian hosszú éjszaka volt. Amikor végre lerogytam a fekhelyemre, már közelgett a virradat.

Felriadtam a bukdácsolásra. A látvány végtelenül ijesztő volt, de egyben fenséges, mint semmi más a világon. Több száz láb magas óriáshullámok vonultak méltóságteljes sorokban nyugat felől, gigászi tengeristenek habfodorkoronás bajnokai, és mi percenként libikókáztunk hegy és völgy között, hánykolódva és meg-megpördülve, mint a patakba hullt dióhéj. Borzalmasan veszélyes helyzet volt. mindannyian talpon termettünk; ki az evezőlapátnál szorongott, ki meg a vizet szivattyúzta a fedélzetről. A fedélzeti nyílásokat – mérhetetlen megkönnyebbülésünkre – Maxitana még az éjjel lezáratta.

Késő délelőtt enyhülni látszott a hullámzás. Engem a kapitány a kormányhoz rendelt Tlarroa mellé, lévén az egész hajón a legmarkosabb. Irányban tartottam a kormányevezőt, és a tenger játékában gyönyörködtem. Elnéztem, mint változtatják alakjukat a hullámok szinte minden pillanatban. Bámészkodás közben gyanútlanul hátrafordultam. Nem lett volna szabad! Sóbálvánnyá meredtem a döbbenettől. Minden hullámok leghatalmasabbm legfenségesebb uralkodója tornyosult fölém sokemeletnyi magasságban, vaskos hegyfok-önteltséggel, tébolyult tajtékfodor-kacagással és rémisztően közel.

Ijedtemben nagyot ordítottam, és – bizony ma is restellem, és szeretném meg nem történtté tenni – elszaladtam az irdatlan hullámóriás elől. A kormányrudat persze elengedtem, amiből nagy baj származhatott volna, de – mindannyiunk óriási szerencséjére – Tlarroa résen volt. A vékonydongájú másodtiszt meglepő erővel és higgadtsággal kezelte a nehézkes szerkezetet, és a behemót hullám békésen gördült alattunk tova, csupán némi permettel fröcskölt bennünket nyakon. Lehajtott fejjel óvakodtam vissza a kormányállásba meghallgatni Tlarroa jóindulatú szemrehányásait.

A kapitány perceken belül szerét ejtette, hogy alaposan leteremtsen, és én minden otromba góliátságomat összehúzva, megszégyenülten hallgattam ennek a szikár asztlantinak, ennek a remek tengerésznek a korholását.

-         Többé nem hagyom el a helyemet, uram! – ma is büszke vagyok rá, hogy ezt a fogadalmamat megtartottam.

-         Jól van, Medve, ne lógasd tovább az orrod! – már nevetet a szeme. Maxitana sokkal jobb kapitány volt annál, hogy ripacskodó dührohamokkal gyötörje, tartsa rettegésben az alárendeltjeit. Erre gondolva jócskán elbámészkodtam, még a szám is tátva maradt, mire Tlarroa úgy vágott hátba, hogy elállt tőle e lélegzetem. Visszatértem hát a kormányevezőhöz. Azóta is sokszor utaztam hajókon, tengerek, folyók, tavak hátán, de mindvégig megmaradtam szárazföldi patkánynak. Aki mindig is voltam.

A déltájban beköszöntő szélcsend és az éjszakai telihold a legnagyobb jótétemény volt, alighanem megmentették a Hírnököt és legénységét. Kisebb-nagyobb sziklaszigetecskék egész sorával találkoztunk, némelyik csak a hullámvölgyekben volt látható, magányos és csoportos kődarabok a szürke magány honában, az élettől számkivetve, a tenger morajló gúnykacajában; sivárló kopárságukon egyetlen kósza lidérc sem talált volna lakhelyet magának. Körvonalaik egész éjszaka fel-feltünedeztek a jótékony holdfényben. Virradatkor valamennyien hálaimát mondtunk Asztlant Tengeristenének.

Nem sokkal pirkadat után eloszlottak a felhők, és felszállt a köd. Akkor pillantottuk meg. Maxitana kapitány ezt a nevet adta neki: Végső Fok. Itt végződött a hatalmas Kettős Kontinens. A földek vége, a világ pereme, ahol a szelek szárnyán lovagló mesebeli vándor végre letelepszik, hogy lábát lógázza a semmibe.

Mérföldekre volt, tőlünk északra. Körülbelül másfél ezer lábnyira magasodott ki a tengerből. Mennydörgő robajjal törtek meg rajta a hullámok, tajtékos örvényük szikrázó hófehérségben vakító, baljós csillogása bántotta a szemünket. Éjfeketén komorló, elnyújtott kúp alakú, tömör sziklasziget, irdatlan kőszirt. Úgy koronázta a láthatárt, mint boltozatos testű, roppant, alvó vadállat, két tenger határát őrző fekete kolosszus. Messze délen fehér körvonalak vibráltak a felhőgomolyok alatt, mögöttünk és előttünk a tenger magányos végtelenje. Az út kelet felé – szabad.

Az átjárót, amit kerestünk, immáron megtaláltuk, de még korántsem értünk viszontagságaink végére. A világtengerek legszörnyűbb vizei nem eresztettek el bennünket olyan könnyen. A szelek és viharok is meg akarták még mutatni, mire képesek, ha már ilyen könnyelműen bemerészkedtünk az otthonukba.

A cudar hidegben hosszasan szemléltük a Végső Fok csupasz, komor sziklatömbjét. Akkor már érvényben volt a kapitány emlékezetes parancsa: a kormányállásban tilos hátranézni! Maxitana és Tlarroa éppen megállapították, hogy már jócskán keletre vagyunk a Foktól, amikor minden eddigit felülmúló hevességgel támadt fel a szél. Fergeteges erővel rohanó orkán tört ránk napnyugat felől, és az iszonyúan tomboló hullámok sötét völgyeiben minduntalan a pokol rémségesen tátongó torka látszott előttünk feltárulni.

Két nap és két éjszaka álltam egyfolytában a kormánynál, a rudat tartva, és minden hatalmamat megfeszítettem, mint sem azelőtt, sem azóta sohasem. Fogcsikorgatva küzdöttem a toporzékoló vadsággal támadó elemek dühével két nap, és két éjszaka. Küzdöttem én, küzdött a hajó, küzdött a legénység, küzdött a kapitány. Két nap múlva elcsendesedtek az elemek. Elcsitult az orkán őrjöngése, és a Hírnök diadalmasan haladt a hullámok hátán északkelet felé. Akkor Tlarroa rám kacsintott, Maxitana szótlanul átölelt, én pedig lebotorkáltam a kajütbe, hogy nyomban ájulásszerű, mély álomba dermedjek. A szelek elültek, a tenger nyugodt volt, és én aludtam, aludtam, aludtam…

Még másnap reggel is aludtam, amikor a Hírnök nyugatról megkerült egy veszedelmes kis sziklaszigetet, déltájban is, amikor újabb szigetek tűntek fel a láthatáron, de még este is, amikor Maxitana kapitány mesterien bekormányozta a hajót egy jókora sziget védett öblébe, és ott horgonyt vetett. Csak akkor ébredtem fel, amikor már az egész legénység az igazak álmát aludta.

Másnap ünnepélyesen hálát adtunk a Tengeristennek, amiért épségben átsegített minket a világ egyik feléből a másikba.

Jelképes áldozatot mutattunk be, szertartásosan köszönetet mondtunk, és a jókora pajzson a vállunk fölé emelt Maxitana kapitánnyal háromszor kerültük meg a tábortűz hatalmasan lobogó lángjait. Így tisztelte meg kapitányát a Hírnök legénysége; kapitányát, akinek alighanem az életét köszönhette. Maxitana pedig nevetett, nevetett, nevetett újra, nevetett igazán, szívből és felszabadultan.

Két napot töltöttünk a szigeten. Pihentünk, javítgattuk a hajót, és feltöltöttük élelemkészleteinket ez utóbbi nem volt könnyű feladat, hiszen a sziget igazán nem dúskált a természet adományaiban. Hal viszont szerencsére bőven akadt a környező vizekben.

Maxitana nagyon megkönnyebbült, amint a hajót átvizsgálta. Nyomban közölte is a boldog Linikóval: a Hírnök építői jelesre vizsgáztak. A Végső Fok környékének zord tengere és félelmetes viharai sem tudtak kárt tenni a hajóban.

Miután boldog megnyugvással konstatáltuk, hogy hajónk remek állapotban van, a második napon visszaállítottuk a helyére az árbocot. A tengerek királya újra feltehette koronáját. Rövid vigasság és közös étkezés után korán nyugovóra tértünk.

Másnap ragyogó napsütésre ébredtünk, és kora reggel elhagytuk a szigetet. Ez jóval nehezebben ment, mint azt elsőre gondoltuk, mert hemzsegtek a veszélyes sziklák és zátonyok a közelünkben, mellé még igen alattomos szelet is kaptunk. Kétszer sodort bennünket veszedelmesen közel valamely sziklafalhoz, és kétszer kellett erőnk teljes megfeszítésével húznunk a súlyos lapátokat, hogy a katasztrófát elkerüljük. De szerencsénk, amely éberen őrködött felettünk egész utunkon, most sem engedte, hogy miután kiálltuk becsülettel a legnehezebb próbát, amelyet tengerész kiállhat, most palacsintává kenődjünk valamelyik szélfútta, kopár szikláján ennek az isten háta mögötti fókafészeknek.

Végül sikeresen elhagytuk a szigetet, ahol a fókákon meg rozmárokon kívül senki sem akadt, aki nekünk istenhozzádot mondjon. Lakatlan volt, mint kiszáradóban lévő fák elhagyott varjúfészkei, mint jégmezők élettelen völgyei, mint semmi partján éktelenkedő romok. Elhagytuk hát, hadd tengesse tovább sivár életét az óceán pusztaságain tovatűnő kiáltásként, mint tenger visszhangjainak magányos hordaléka.

Kijutva végre a nyílt tenger biztonságába, ismét felvontuk vitorlánkat, és a Hírnök a szelíd hullámokban mosolygó habok hátán kedvező széllel, dagadó vitorlákkal indult észak felé, Asztlant felé. Így haladtunk hol északnak, hol északkeletnek, és hamarosan ismerős vizekre értünk. A Kettős Kontinens partjainak közelében néha vitorla kúszott a láthatárra, de mi minden hajóval gondosan kerültük a találkozást, hiszen nem tudhattuk, ki most a barát, és ki az ellenség.

Az elemek ezúttal kegyesek voltak hozzánk. Sem erős hullámzással, sem viharral nem kellett utunknak e szakaszán megküzdenünk. Csupán a szélcsend volt, amely a Hírnök haladását gátolta, de az is csak a tengernek azon szakaszán, ahol amúgy is számítanunk kellett rá. Erős karjaink és jó evezőink átsegítettek ezen az akadályon is.

Alig negyvennapos hajózás után pillantottuk meg a hajnali derengésben Asztlant partjainak körvonalait. Hétszer egymás után reszkettette meg fergetegesen diadalmas örömujjongásunk a hűvös tengeri levegőt. Az árbocra felröppentek a győzelmi jelek, legjobb ruhájába öltözött a legénység, a tisztek ünnepi tollkoronát öltöttek. Megszólaltak a sípok és dobok, és Maxitana kapitány könnyes szemmel állt a kormányevezőnél. Tlarroa füstjelekkel tudatta jövetelünket a kikötővel, és tiszteletünkre hamarosan tizenkét feldíszített hadigálya futott ki elénk a tengerre. Üdvözlésünkre ünnepi tűzjelek élénkpirosába öltözött az egész partvonal.

Folytatása következik.