A Nap ugyanúgy ragyog - XVII.

TIZENHETEDIK RÉSZ

A beteg Király visszafordult, és rám vetette lázfényű szemének bágyadt, tört sugarait.

-         Megteszem, amit mondtál, építőmester – mondta elszánt hangon. – Elküldöm hadihajóimat, foglaljanak el olyan földeket, ahol vadakban bővelkedő erdőket, bővizű folyamokat, jól termő szántóföldeket és kellemes éghajlatot találnak, utánuk küldöm mestereimet, építsenek ott kőfallal övezett, bevehetetlen városokat, hogy Asztlant népe pusztulásra ítélt szigete helyett új hazára lelhessen a szárazföldön.

Nagyot sóhajtottam végtelen megkönnyebbülésemben.

-         Tudnod kell azonban, építőmester, - folytatta a Király. – hogy Asztlant népének így is, úgy is mindörökre vége. Mert a tíz tartomány előkelői tíz felé akarnak majd letelepedni, és mihelyt Asztlant szent földjét elhagyjuk, nem lesz többé király, akire mindannyian hallgatnának. Sehol a nagyvilágban nincs annyi vadakban bővelkedő erdő, annyi bővizű folyam, annyi jól termő szárazföld, annyira kellemes éghajlat, hogy képes legyen Asztlant valamennyi lakóját eltartani, és képes legyen őket asztlantiaknak megtartani. Egy népnek csak egy hazája van. Mihelyt azt elhagyja, maga is megváltozik. Az új hazában új viszonyokkal, új istenekkel, új ellenséggel kell majd a maradéknak megküzdenie. A kőfallal övezett, bevehetetlen városok idővel egymás ellenségeivé válnak, áldatlan testvérháborúk egész sorát fogják megvívni, némelyik hatalmas birodalmak központjává, némelyik meg üszkös romhalmazzá, sakálok fészkévé válik egy baljós napon. A nép maradékát balszerencse és az elemek dühe fogja tizedelni, és mindenki ott fog élni, ahol a sorsa partra veti. Mindenki a számára legrövidebb utat választja majd; ki a Kettős Kontinens mérhetetlen térségein keresi majd a szerencséjét, ki a fekete bőrű emberek hatalmas földjének buja erdeit irtja majd, hogy várost építsen a helyébe, ki a nagy félszigetekkel tarkított északkeleti szárazföldön, ki meg a Nagy Öböl valamely partvidékén keres majd új hazát magának. Idővel nemcsak azt felejtik el, hogy Asztlantból származnak, de szót sem értenek majd egymással. Asztlantiak csak addig vannak, amíg Asztlant létezik!

Szíven ütöttek a szavai. Most kezdtem megérteni; a Torony több annál, mint menedék a túlélők számára.

-         Emlékművet akarsz építeni, felséges uram, - néztem a szemébe. – Emlékművet Asztlant számára. Méltóságteljes monumentet, amelybe bele van zárva Asztlant lelke. Hogy Asztlantból valamit megőrizzen. Akár a víz színén, akár a tenger mélyén.

Alig észrevehetően bólintott.

-         Ha emlékmű lesz, emlékművet, ha koporsó lesz, koporsót. Asztlant megérdemli – mondta felizzó szemmel.

-         Koporsót egy nép számára?

-         Koporsót egy népnek és egy Királynak – nézett rám hosszan, lázasan. – Abba temetkezem, ha eljön az időm.

Néztem a szemébe, és nem jutottak el hozzám a szavak.

-         Köszönöm neked, építőmester – mondta egy pillanattal később, hálatelt arccal. – Köszönöm neked, hogy megértettél. Megértettél, ahogy kevesen.

-         Számíthatsz rám, felséges uram – nem felelhettem mást.

-         Asztlant Királya vagyok, és Asztlant Királya másképp nem tehet. Rám bízatott ez a hatalmas hajó. Én vagyok a kapitánya. Nem hagyhatom el. Ha süllyed, vele süllyedek.

Álltam megrendülten, és figyeltem, amint testőrei élén távozik. Magamra maradtam Mertlivel. Ahogy a Király eltűnt, nyomban rátámadtam, és megragadtam a szakállát.

-         Hogy merészeled magad varázslónak nevezni?

-         Ki vagy te, uram? – kérdezte halálra váltan. A varázsló jele miatt nem volt mersze a Királlyal együtt távozni.

-         Felelj a kérdésemre!

-         Láthatod, uram, nem vagyok igazi varázsló.

-         Látom!

-         De őrzöm egy apró darabját a tudásnak! Egész Asztlantban az én hatalmam a legnagyobb! Legalábbis az enyém volt, amíg fel nem bukkantál, uram.

-         Őrzöd ám, te csirkefogó! Szélhámos! Bűvészkedéseiddal félrevezetted a Királyt és bőséges jövedelmet húztál tőle! Így van?

-         Semmi rosszat sem tettem, uram! Néhány ártatlan trükknél egyebet nem tudok.

Lecsillapodtam és elengedtem a szakállát. Hálásan nézett rám.

-         Segíthetnél nekem uram! Keresem a nagy igazságot. A Bölcsek Kövét! Ami nagy dolgokra tette képessé az elmúlt korok varázslóit.

Csaknem elnevettem magam. A butaságnak micsoda feneketlen mélységei tárulnak fel egy-egy ilyen áporodott lélekben! Most értettem meg először, miként tűnik semmibe apámék tudománya: a varázstudomány tiszta búzaszemei közé az évszázadok múlásával egyre több ocsú keveredik, mígnem alig marad belőle annál egyéb. Önjelölt művelői törvényszerűen hiszik „tudományuk” legértékesebb részének a legkövérebb bolondgombát, mivel ők olyasmit akarnak a varázshatalom segítségével elérni, ami igazi varázslónak sohasem volt, és nem is lehetett célja: földi hatalmat és gazdagságot. Így aztán ugyanolyan feneketlen türelmetlenséggel fordultak a varázstudomány felé, ugyanaz a tébolyult önhajsza kergeti őket, ami az eszelős hódítót új területek kirablására, és a kapzsi harácsolót új kincsek megkaparintására sarkallja. Maguk gyomlálják tehát nemzedékről nemzedékre a valódi tudás mozaikszerű maradványait, hogy a maguk felnevelte temérdek dudvának helyet adjanak.

Nehezen leplezhettem a csalódásomat. Azért fogtam kérdőre ezt a ripacsot, hátha félelmében elejt egy-két szót Napsárkány testvérem felől, de most kénytelen voltam belátni, hogy a boldogtalan Mertlinek nincs, és nem is lehetett a bátyámhoz soha semmi köze.

-         Bolondságot beszélsz! – azzal vállon ragadtam, hogy kipenderítsem.

-         Jó ügyet szolgálok, uram! – üvöltötte kétségbeesetten. – Tartom a Királyban a lelket! Előrelátó Proget úr is ezt kérte tőlem!

-         Kicsoda?

-         Előrelátó Proget úr, a teitán!

Most rajtam volt a meglepődés sora.

-         Valami idegen neve van, talán azt jelenti, hogy előrelátó. Szent tudást őriz, és Asztlant megmentésén fáradozik.

Elmosolyodtam az ostobaságon. Az „Előrelátó” a teitánok testületének egyik magas fokozata volt. a teitánokról korábban sokat hallottam. Sokan bogaras tudósok gyülekezetének vélték őket, de apám sok jót mondott róluk. Azt hallottam, tőle, hogy talán a világ fennmaradásának záloga, vagy legalábbis egyik záloga az a testület, amelynek neve így hangzott: Asztlant teitani.

Másnap felkerestem Progetet, a teitánt. Hófehér szakállú, de még mindig öles termetű férfi volt hatalmas, boltozatos homlokkal, rendkívül eleven és mélytüzű szemekkel.

-         Üdvözöllek, teitán! Medve vagyok, az építőmester.

Egy szempillantás elég volt neki, hogy alaposan végigmérjen.

-         Üdvözöllek, hosszú emlékezetű!

-         Ezt honnan tudod? – kérdeztem megütközve.

-         Ha egy messzi földről származó építőmester Asztlantba jön, az elég különös, de nem lehetetlen. Hogy ugyanaz az építőmester ott, ide sok ezer mérföldnyire a legtisztább asztlanti nyelven szólítja meg a hajó kapitányát, az már elgondolkodtató, de még mindig nem teljesen lehetetlen. Dehogy ugyanez az építőmester a varázsló jelét mutatja annak a nyomorult Mertlinek, és számon kéri rajta bohóckodásait, az már teljesen egyértelmű. Te nem így gondolod, kedves Medve, vagy akárhogy hívjanak?

-         Leleplezték, uram. Úgy tűnik, előtted nincs titok Asztlantban.

-         Csak azt tudom, amit tudnom kell, és tudnom érdemes.

-         Úgy hallottam, Asztlant megmentésén munkálkodsz, uram.

Néhány pillanatig nagyon komolyan nézett a szemembe.

-         Tudnom kell – még mindig farkasszemet nézett velem. – mik a szándékaid. A magadfajtákat egy ideig nem látták szívesen az országunkban. Az üldözésnek mára ugyan vége, de elfelejteni aligha lehetett.

Teljes őszinteséggel válaszoltam.

-         Keresem az apámat, és a testvéreimet, teitán. De mielőtt rájuk bukkannék, kész vagyok részt venni a Torony építésében.

-         Tisztelet illet az elhatározásodért, hosszú emlékezetű. Ha valaki, hát te aztán fel tudod mérni, hogy az építkezés mennyire neme eszme, ugyanakkor mennyire torokszorítóan hiábavaló.

-         Szeretnék a terveiről hallani, uram.

-         Számíthatok-e bennük rád is? Teitánból nagyon kevés van, az egyszerű emberek meg nem képesek átlátni.

-         Mielőtt válaszolnék, tudnom kell, miről van szó.

-         Iszonyú katasztrófa fenyegeti a világot, hosszú emlékezetű. Tűz és víz együtt fog pusztítani, de leginkább a víz lesz a felelős. A Jégföldek jege olvad, a tenger szintje emelkedik. A megemelkedő víztömeg sok tűzhányót hoz majd működésbe, és felébreszti a tengerek szunnyadó őserőit. Néhány új sziget keletkezik, de még több merül el a tengerben. Ez lesz Asztlant sorsa is: olyan lidérces mélységbe ragadják majd le a tengerfenék rejtelmes erői, hogy nyoma is alig marad. A kataklizmát semmiféle Torony nem fogja átvészelni. Hatalmas áradások és szökőárak söpörnek végig a világon, romba döntik a városokat, és tömegestül pusztítják el az embereket. A mi világunk végleg eltűnik.

-         Értem – motyogtam főbe kólintva.

-         Nem érted – mondta a teitán. – mi sem értjük. Fel sem foghatjuk, mi mindennel fog járni.

Némileg összeszedtem magam.

-         Mennyi időnk van?

-         Talán néhány rövid esztendő.

Valami szöget ütött a fejembe. Már percek óta ott motoszkált, de a kérdésig csak most jutott el.

-         Honnan tudod mindezt?

-         Mi a tudást őrizzük, Medve - nézett rám végtelen türelemmel a teitán. – A Veszélyes Tudást. Amely nem kerülhet az emberek tudomására mindaddig, amíg meg nem értek rá. Többet nem mondhatok, köt a fogadalmam.

-         Mennyire biztos a pusztulás?

Szomorúan bólintott.

-         Nem szeretem senkiben megtörni a reményt, de itt nincs miben reménykedni. A bizonyosság teljes és tökéletes.

Néhány pillanatra közénk telepedett a hallgatás.

-         Mit szándékozol tenni? – kérdeztem aztán.

-         Menteni fogom, amit lehet.

-         Őrizni a tudást?

A teitán arcán árnyék futott végig.

-         Őrizni, ami őrizhető. A Veszélyes Tudás jócskán meg fog csappanni, de nem igazán kár érte. Egyvalamit azonban meg kell őriznünk a jövő nemzedékek számára. a tüzet.

Elképedtem.

-         A tüzet? – kérdeztem megrökönyödve. – azt hiszed, annyira…

Folytatása következik.