A Nap ugyanúgy ragyog - XXX.

HARMINCADIK RÉSZ

Ki lehet a szerencsétlen. Néztem, és hirtelen világosság gyúlt az agyamban. Proget! Ki más lehetne? A város kínzósziklája! A Nagy Anya sziklája! Ma lenne a tűzgyújtás ünnepe?

Lemásztam a fáról. Liniko komor arccal várakozott.

-         Láttad?

Bólintottam.

-         Átkozott, nyomorult barbárok! – sziszegte a foga közt.

-         Ma lenne a tűzgyújtás ünnepe?

A kapitány a fejét rázta.

-         Nem. De ha ma is lenne, megzavartuk.

-         Él még Proget?

-         Igen. Amikor megérkeztünk, az a szikla még üres volt. a teitánt dél körül vihették oda. Miután a város fegyveresei kivonultak elénk. Nyilván a papok csinálták. De a megjelenésünk mégiscsak zavart okozhatott, mert most nincs semmiféle szertartás.

Akkor jutott eszembe. Apámtól sokszor hallottam távoli népek szokásairól és hiedelmeiről. Különös és kegyetlen történetek voltak, sohasem hittem, hogy valaha a két szememmel győződök meg az igazukról. Tudtam már, mit akarnak a városbeliek.

-         Mondd csak, - fordultam Linikóhoz. – van-e ezeknek az embereknek valamiféle jelvényük? Hadi jelkép, vagy ilyesféle?

-         Van – felelte habozás nélkül. – magad is láthatod, ha akarod. Faoszlopok tetején díszeleg. Valami kiterjesztett szárnyú nagy madár kezdetleges faszobra. Nagy sas. Vagy inkább… vagy inkább talán saskeselyű. A főnöküknek is Keselyű a neve.

Megborzongtam. Ez rosszabb volt, mint amit vártam.

-         Liniko – kértem dobogó szívvel. – kérlek, eredj fel arra az olajfára, és nézd meg, látsz-e valahol egy megtermett keselyűt a teitán közelében!

Nehezen fogta fel. De aztán megértette, és elöntötte szép vonású asztlanti arcát a döbbenet pírja. Hanyatt-homlok kúszott fel a fára. Néhány pillanat múlva már vissza is érkezett.

-         Nem láttam, Medve! – mondta határtalan megkönnyebbüléssel. – A teitán közelében most nincs semmiféle nagy madár!

Nagyot sóhajtottam.

-         Miért kértél erre? – makogta pár perc múlva Liniko.

Kérdéssel válaszoltam:

-         Szerinted mi okozhatta a vérfoltokat a teitán oldalán?

Még mindig nem akarta elhinni.

-         A keselyű? – kérdezte könnybe lábadt szemmel.

Szótlanul bólintottam. A kapitány tekintetében megsokasodtak a kérdések. Nem maradhattam adós a magyarázattal.

-         Liniko, - kezdtem. – ez egy olyan nép, amelynek elméjét még nem ragyogja be az értelemnek olyan napsugara, amely Asztlantban fényeskedik időtlen idők óta. Hiedelmeik, szokásaik, rítusaik és törvényeik ezért rútak, barbárok és könyörtelenek, amilyenek a te őseidé is voltak egykoron, az ősidőkben. Nehéz és verejtékes munkával termelik meg szűkös eleségüket, és sokkal jobban rá vannak utalva a természet szeszélyeire, mint bármelyik földműves Asztlantban. Számikra a természet egy istennő képében létezik. A Nagy Anya.

-         Őt sokan imádják Asztlantban is, bár régóta tilalmas. Kígyó a jelképe. Vagy sárkány.

-         A Nagy Anya minden évben…

-         Megszületik és meghal. Ezt én is tudom.

-         Náluk neki jár az emberáldozat.

-         Igen, és kegyetlennek kell lennie, mert a szenvedéssel mindig a föld áldoz az égnek. De hogy’ jön ide a keselyű?

Folytatása következik.