A nyugalom elégiája

     Kui János

 A nyugalom elégiája

Itt a hűség városában,
a történelmi Sopronban,
úgy élek, mint honpolgára,
én igényt tartottam rája.

Érkezett az elismerés,
amit adtak, az nem kevés,
akkor állnak mellettem,
mikor szükséges nekem.

Otthon sújtott a betegség,
meg a nagy érthetetlenség,
engem az bántott legjobban:
senki voltam a hazámban.

Senki és megérthetetlen,
mert csak magyarul beszéltem,
elvágyódás nem volt bennem,
pedig üldöztek Erdélyben.

Nem háborgok, nyugodt vagyok,
de Erdélybe visszavágyok,
felmegyek a Terbetére,
s onnan le a temetőbe.

Ott pihennek a szüleim,
mellettük a testvéreim,
most már tőlük elköszönök,
lehet, már vissza nem jövök.