A szabad akaratról – XVI.

Miért születtünk, miért vagyunk? A XX. századi pesszimizmus szerint: “Minden létező ok nélkül születik, gyöngeségből él tovább, és véletlenül hal meg.” (SARTRE, J-P. 1968: 229)

A kijelentés egyik része sem áll meg. A létnek van oka: a megtartás-megmaradás; a másik ember létének igénye, a szeretet. Ami a mondat második felét illeti, minden etika azzal kezdődik, hogy az első és legalapvetőbb erény: vállalni az életet. A halál sem véletlen, de számunkra filozófiai értelemben nem megragadható. A végletes pesszimizmus mindig tévedésben van, mert az alapja is tévedés. Sohasem tud választ adni egyetlen kérdésre sem. Miért élünk hát? “…a törekvés, amely “élni” késztet minket, olyan ösztönzés, amely indítékát önmagából nyeri.” (HEIDEGGER, M. 1989: 354.)

Egy olyan filozófia, amely “objektív” és érzelemmentes alapon szeretné a világot megérteni, nem fogalmazhatja meg ezt ennél tisztességesebben. Viszont a legsivárabb világképet kialakító filozófiának is számolnia kell a szeretet létezésével. Ha a filozófia nem számol vele, megteszi a filozófus. “Az a filozófiai magatartás, amelyről beszélünk, a kommunikáció hiányának nyomorúságába mélyeszti gyökerét. Arra kell tehát törekednünk, hogy igaz legyen, hogy vitánk szeretetteljes legyen, mert a szeretet az, ami alapvetően közel hozza az egyik embert a másikhoz.” JASPERS, Karl: Bevezetés a filozófiába.)

Abban a korban azonban, amikor már időnként a fizikusok is az atommagok szeretetéről beszélnek, elérkezett az idő, amikor tisztáznunk kell, mi is a szeretet. “…a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását nem a szeretet egy bizonyos “tárgyához”, hanem a világ egészéhez.” (FROMM, E. 1997: 295.) Az ember alapvető lelki alkata, az emberi lényeg egyik legsajátabb megnyilvánulása. “Minden szeretet fölkelés. Minden falak és minden határok és minden végességek ellen. Szelíd, de leverhetetlen fölkelés.” (ANCSEL, É. 1989: 21.)

A szeretet az, amelyből annál több marad nekünk, minél többet adunk másoknak. A szabad akaratot is csak a szeretettel kapcsolatban lehet és kell értelmeznünk. A felebaráti szeretet, a barátság, a testvéri szeretet, a szülői szeretet és a szerelem mindenki számára érthető. Más a helyzet az önszeretettel. Ez a fogalom rejti a szeretet egész fogalomkörének a legsúlyosabb problémáját. Ezen a téren találhatjuk a nyugati gondolkodásban a legtöbb zavart. “…széles körben elterjedt az a hit, hogy másokat szeretni erény, magunkat szeretni azonban bűn. Feltételezik, hogy amennyire magamat szeretem, annyira nem szeretek másokat, hogy az önszeretet egyenlő az önzéssel. Ez a nézet régi keletű a nyugati gondolkodásban. Kálvin az önszeretetet “pestisnek” nevezi. Freud pszichiátriai értelemben beszél az önszeretetről, az értékítélete mindamellett ugyanaz, mint Kálviné.” (FROMM, E. 1997: 300.)

Ez a nézet merő képmutatáson és abszurditáson alapul. Hogyan tudnék bárki mást szeretni, ha magamat nem szeretem? Pedig ezt várja el tőlünk a nyugati kultúra immáron több ezer éve. Hogy mennyi kárt okozhatott ez a felfogás a lelkekben, azt számbavenni is aligha lehet. Erich Fromm felfogásával kell egyetértenünk: “A valódi szeretetben termékenység fejeződik ki, és törődést, tiszteletet, felelősségtudatot és ismeretet foglal magában. Nem “érzelem”, amire valaki “indít” minket, hanem tevékeny törekvés a szeretett személy fejlődésére és boldogságára, és a saját szeretni tudásunkban gyökerezik. Valakit szeretni, az a szeretet képességének érvényesítése és összpontosítása. Az alapvető igenlés, amit a szeretet tartalmaz, úgy irányul a szeretett lényre, mint a lényegi emberi tulajdonságok megtestesülésére. Aki egy embert szeret, az egyszersmind szereti az embert mint olyat. Az a fajta “munkamegosztás”, ahogy William James nevezi, hogy valaki szereti a családját, de nem szereti az “idegent”, annak a jele, hogy alapvetően képtelen a szeretetre. Az emberszeretet nem absztrakció, mint gyakran gondolják, amely az egy meghatározott személy iránti szeretet után következik, hanem előfeltétele annak, noha genetikailag meghatározott egyedek szeretése közben teszünk rá szert. Ebből az következik, hogy a saját énem éppúgy tárgya kell hogy legyen a szeretetemnek, mint más. Az ember saját életének, boldogságának, fejlődésének, szabadságának az igenlése a szeretőképességében gyökerezik, vagyis a törődésben, tiszteletben, felelősségtudatban és ismeretben. Ha az individuum képes rá, hogy termékenyen szeressen, akkor önmagát is szereti; ha csak másokat tud szeretni, akkor nem tud szeretni egyáltalán.” (FROMM, E. 1997: 301.) A Biblia is ugyanezt fogalmazza meg — zseniális tömörséggel: “A “szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” bibliai parancsában kifejezett eszme feltételezi, hogy az embernek a saját integritása és egyetlensége iránti tisztelete és megértése elválaszthatatlan a másik individuum iránti tisztelettől, szeretettől és megértéstől. A tulajdon lényem iránti szeretet elválaszthatatlanul összefügg a bármely más lény iránti szeretettel.” (FROMM, E. 1997: 300-301.) Erich Fromm az önszeretettel kapcsolatban Meister Eckhart szép gondolatait idézi: “Ha szereted önmagadat, mindenki mást is úgy szeretsz, mint önmagadat. Amíg mást kevésbé szeretsz, mint magadat, addig magadat sem sikerül igazán szeretned, de ha mindenkit egyformán szeretsz, magadat is beleértve, akkor egy személyként fogod szeretni őket, és ez a személy egyaránt Isten és ember. Így hát nagy és igazságos személy, aki önmagát szeretve mindenki mást is egyformán szeret.” (FROMM, E. 1997: 302.)

Az önszeretet iránti ellenérzéseket az váltja ki, hogy az emberek hajlamosak összetéveszteni az önzéssel. Csakhogy a kettő egyáltalán nem azonos. “Önzés és önszeretet nemhogy nem azonosak, éppenséggel ellentétei egymásnak. Az önző emberrel nem az a baj, hogy túlságosan szereti magát, hanem az, hogy túl kevéssé; igazában gyűlöli magát. Az önmaga iránti gyengédség és törődés hiányában, ami csak termékenysége hiányának egyik kifejeződése, üresen és frusztráltan magára marad. Szükségképpen boldogtalan, és sóvárogva lesi, hogyan csikarhatná ki az élettől azt a kielégülést, amelyhez az utat ő maga torlaszolta el. Látszólag túl sokat törődik önmagával, de valójában csak sikertelenül igyekszik elpalástolni és ellensúlyozni a kudarcát, hogy nem tud törődni a valódi énjével.” (FROMM, E. 1997: 301.) Az önzés az önszeretetnek éppen az ellentéte. Az pedig igen nagy mértékben a nevelő felelőssége, hogy a rábízott tanítványt önzésre szoktatja-e, vagy önszeretetre. Nem is beszélve arról, ha arra neveli, hogy módszeresen és megrögzötten kételkedjék tulajdon értékeiben, hogy a gyermek kétségbe vonja saját lehetőségeit, erejét, tulajdon értékét. Ebben az esetben a pedagógia voltaképpen öngyűlöletre nevel. A mai iskola az esetek igen nagy, döntő hányadában tulajdonképpen ezt teszi.

A szeretet nem tartozik az “egzakt” fogalmak közé, “tudományos” vagy “hivatalos” minőségben egyfajta szégyenérzéssel szoktak beszélni róla; ellentétben a “komoly” dolgokkal, mint politika, gazdaság, stb. Ennek az a burkolt szembenállás lehet az oka, amelyet a közéleti-hivatalos-közigazgatási, illetőleg a tudományos gondolkodás a szeretettel szemben tanúsít. Az egyik a “pártatlanság” a másik az “objektivitás” hajszolásának szellemében teszi ezt. Teszik ezt annak a helyes alapelvnek a szellemében, hogy minden embert pártatlanul, részrehajlás nélkül kell kezelni, a törvény mindenki számára ugyanaz, és minden ember egyformán fontos. A baj nem az alapelvben, hanem a hozzá kapcsolódó gyakorlatban rejlik. A “minden embert pártatlanul kezelni” a gyakorlatban így valósul meg: minden embert szeretetlenül kezelni. Bárki bármelyik hivatalban, bármikor meggyőződhet erről. Az “emberekkel részrehajlás nélkül bánni” a gyakorlatban azt jelenti: mindenkivel egyformán szeretetlenül bánni; ez rejlik társadalmunk intézményeinek az egyes személyekkel szembeni viszonyában. A “mindenki egyformán fontos” a gyakorlatban azt jelenti: senkit sem kell szeretni. Az egyes intézmények ügyrendje ezt a gyakorlatot a legteljesebb mértékben támogatja. A valóságban azonban nincsenek intézmények, csupán emberek vannak. “A történelem egyetlen látható hordozója az egyén.” (HAUSER, A. 1978: 164.)

Az “intézmény” elvont fogalom, egyetlen megnyilvánulási módja a hozzá kapcsolódó emberek tevékenysége. Ezeknek az embereknek az “intézmény” működési elvei következtében az emberekkel pártatlanul – azaz személytelenül és elvontan — kellene foglalkozniuk. A hivatalos előírások, jogszabályok, házirendek stb. elvont, emberi értelemben csökkent dimenzióértékű és csak papíron létező világában ez evidencia, a valóságban azonban lehetetlen. Olyan “plátói idea”, amelyet csak követni lehet, utolérni nem; a valóságban csak a szeretetlenség valósítható meg. Valójában az elv is rossz: Az embernek nem pártatlanságra, hanem empátiára van szüksége. Ezért megy abba a boltba, ahhoz a hivatalnokhoz, orvoshoz, stb aki és ahol hajlandó az irányába némi empátiát mutatni. Inkább többet várok, ha nem az a tisztviselő dolgozik éppen; nem érdekel a többletköltség, sem a kisebb kellemetlenségek, ha empátiával találkozom. Kicsi elsős nebulómat sem az “egyaránt kiváló” pedagógusok valamelyikének a gondjaiba adom, hanem az ismerős tanító nénihez viszem, akiben megbízom, mert ismer engem, és talán a gyermekemet is. Kettős értékrend létezik; egy hivatali személytelenségen alapuló és elvont; illetve egy empátián alapuló és személyes.

Az elidegenítő személytelenné válástól az embert egyedül az empátia óvja meg, ezért jogosan törekszik rá. Az egész társadalmat át- meg átszövi az ilyen empátián alapuló személyes kiskapcsolatok mikrohálózata, amely “intézményes” vagy “tudományos” értelemben felfoghatatlan és megérthetetlen. Az ezt elutasító etikák zordon magányra kárhoztatják az embert; a modern “identitásproblémák” egyik gyökere a velük szemben történő “etikai alapú” szembeszegülés. Hagyományosan a kiskapcsolatokat csak akkor tekintjük erkölcstelennek, ha a társadalmi ranglétra csúcsain — ahol minden erkölcsfilozófia szerint kötelező a személytelenség — jelentkeznek nepotizmus (rokonpártolás) vagy egyéb formában — bár akkor is kiirthatatlanok; illetve akkor, ha az empátiát a pénz helyettesíti: ekkor beszélünk korrupcióról. Aki ilyen kapcsolatokkal nem rendelkezik, az csaknem jóvátehetetlenül magányos és gyökértelen. Kiszolgáltatottan csetlik-botlik a világban. Ezt a kapcsolatrendszert nem pótolhatja sem a hatalom, sem a pénz, mert az empátia nem engedelmeskedik sem a hatalom, sem a pénz “törvényeinek”. Ha az empátia mellett döntök, szabad akaratomat gyakorlom, ha a személytelenség mellett, lemondok róla.

Folytatása következik.