A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 1.

Bevezetés

 

Gyerekkoromban olvastam először Grandpierre K. Endre Fekete hóesés című könyvét. Még csak azt sem mondhatom, hogy megragadott; sokkal inkább megdöbbentett. Teljesen mást állított, mint amit én olvasmányaimból és tankönyveimből tudtam. Elhűltem, meglepődtem - aztán napirendre tértem.

 

Bár a tankönyveknek már akkor sem mindig hittem, az ismeretterjesztő irodalomnak azonban általában igen. A szakirodalomnak meg különösen. Amikor pedig azt olvastam, hogy Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halála körül nincs semmiféle rejtély - meg is nyugodtam.

 

Akkor kezdett bennem először valamiféle gyanú éledezni, amikor - valamikor a nyolcvanas évek közepén - egy történész kandidátus előadását hallgattam. Máskor is hallottam már tudósembertől ostobaságot - de ez különösen szíven ütött.

 

A következőket nyilatkoztatta ki:

 

Zrínyiről voltaképpen nem is kellene tanítanunk semmit, szíve szerint ő kitagadná a magyar történelemből - mert nem volt reálpolitikus. Sajnos az irodalomból nem tagadhatja ki, mert a költőnek nagy, de tudósnak tizedrangú Arany Jánosnak az volt a fixa ideája, hogy éppen Zrínyi a régi magyar irodalom legnagyobb alkotója.

 

Ilyen és ehhez hasonló butaságokat mondott a tudós - másfél óra hosszan.

 

Nem jöttem zavarba. Tudtam, hogy az általam nagyon tisztelt költői és emberi életmű megítélésében az előadó szava egy garast sem ér. Zrínyi Miklós műveit többször is elolvastam; számomra Zrínyi a bátor következetesség és a felelősségteljes írói magatartás egyik szimbóluma volt akkor is - és az maradt ma is.

 

De azon elgondolkodtam, miféle ”idea” vezérelheti az előadót - a deheroizálás nyegle kordivatján kívül. Talán azért kell elparentálni Zrínyit, mert élete végéig kitartott azon véleménye mellett, hogy vissza kell vívni az elveszett országot? Lehetséges. Trianon problémája akkor nagyon is a szőnyeg alá volt söpörve. Ma is. A Kárpát-medencében csak a magyar nacionalizmus volt cenzúrázandó. Azóta is. Fájóan provizórikus helyzet van, ami senkinek sem jó - legalábbis helyben nem. A megoldás továbbra is valamiféle Duna-konföderáció volna - ami szintén a szőnyeg alatt. Egyetlen külső hatalom sem húzhatna belőle hasznot. A megosztottságból, gyűlölködésből igen. Az ilyesféle megoldások azonban a mindenkori idegen hatalmak mindenkori kiszolgálóinak sohasem tetszenek. Ahogy Zrínyi-kvalitású történelmi alakjaink sem.

 

Hogyan is tetszene Zrínyi, aki úgy tudott öntudatos magyar lenni, hogy egyben öntudatos horvát is volt, és ebben semmi ellentmondást sem látott; hogyan is tetszhetne azoknak, akik azt igyekeznek belénk szuggerálni, hogy ciki magyarnak lenni?

 

Ha pedig Zrínyi bagatell figura, kit érdekel, hogyan halt meg?

 

Most került újra a kezembe a könyv.  Nem véletlenül. Megint hallgattam egy előadót, aki közölte: bezzeg az angolok már tudomásul vették, hogy nem övék a fél világ, csak nálunk van jajgatás Trianon miatt… Közben meg éppen arról magyarázott, miképpen emlékeznek mégiscsak azok a fránya britek Indiára…

 

Valami tüstént itt az elején tisztáznom kell ezen a ponton: semmi bajom sincs a Habsburgokkal. Személyesen beszélgettem Dr. Habsburg Ottóval, akit kiváló embernek tartottam, és  akinek egyszer egy magyar város valamelyik darabom kéziratpéldányát városi díszajándékként nyújtotta át.

 

A Habsburgok között akadtak nagyszerű emberek - de igen kevesen. Többségük nagyon szerény uralkodói kvalitásokkal rendelkezett. Arra azonban alkalmasak voltak, hogy bizonyos személyek ócska fedezéknek, rongyos malaclopó köpenynek használva őket, mögöttük elrejtőzve sütögessék pecsenyéjüket. Sok magyar is. A gyenge uralkodókat mindig ilyesféle holdudvar övezi. Ostobán vigyorognak az előtérben, kellőképpen tele vannak tehetségpótló hiúsággal - lehet mutogatni rájuk. Az a véleményem, hogy a Habsburg uralomnak a magyar nemzetre nézve egyoldalúan hátrányos tendenciáiért a legtöbb esetben nem személyesen az uralkodót, hanem az őt irányító, pozíciójához foggal-körömmel ragaszkodó főhivatalnoki réteget terheli a felelősség. Ők rettegtek attól, hogy a birodalom súlypontja keletre tolódik, és a magyar rendi intézményrendszer kiszorítja őket kiváltságos helyzetükből. Ők akarták Magyarországot hadszíntérnek megtartani minél tovább; az idők végezetéig, vagy az ország csaknem teljes elpusztulásáig. A császárok leginkább annyiban felelősek, hogy gyenge uralkodói kvalitásaiknál fogva bábjai voltak a „brancsnak”.
 

Zrínyit meggyilkolták. Nem hinném,  hogy I. Lipót személyesen lenne érte a felelős. Nemigen törődött ő ilyesmivel; csak hegedülhessen, és ne hallja azt a szót, hogy “török”.

 

Kétlem, hogy ez a lefittyedt ajkú, koronás  zenebohóc egyáltalán felfogta volna, kicsoda Zrínyi. Azt sem nagyon értette meg később, hogy szinte akarata ellenére vívta meg egész családja legdicsőségesebb háborúját - a török ellen. Szerencsétlen korlátoltságában csak azzal törődött, hogy az ostromlott székvárosa segítségére siető Sobieskivel saját “magasabb rangját” érzékeltesse - mert amaz “csak” választott király. Képes volt nem leszállni a lováról, amikor Sobieski gyalog sietett elé. Megbántotta szövetségesét, aki éppen a fővárosát és a trónját mentette meg…

Háttér

 

Vannak események, amelyeket a kincstári történettudat “lehúz, altat, befed”. Nemcsak Zrínyi halála ilyen, gyaníthatóan ugyanebbe a kategóriába tartozik a másik Zrínyi Miklósnak, az éppen hősünk által eposzban megörökített szigetvári hősnek a küzdelme is 1566-ban. Zrínyi meggyőződéssel vallotta, hogy dédapja hőstette fordulópontot hozott az európai történelemben, megállította a török előnyomulást.

 

Szólnom kell röviden az előzményekről.

 

Az úgynevezett tizenöt éves háború (1591-1606) a kezdeti remények ellenére nem valósíthatta meg a magyarság álmát, a török kiűzését. Utolsó évei értelmetlen harcokat hoztak, a háború meddővé lett, csapássá az ország számára.

 

A bécsi adminisztráció a magyar nemesség tehetősebbjei ellen indított koholt perekkel igyekezett megtölteni a kincstárát. Volt ebben természetesen olyan elképzelés is, hogy a magyar főnemesi réteg súlya csökkenjen, és helyébe birodalmi németek kerüljenek.

Bocskai István mozgalma – a magyar történelem legsikeresebb szabadságharca – azonban keresztülhúzta ezeket a nyegle számítgatásokat. Az udvar békére kényszerült, a magyar rendek pedig komoly, törvényes garanciákat kaptak.

 

Volt a rendszernek egy másik pillére, Erdély, mint a magyar nyelvű államiság fennmaradásának záloga. A magyar fejedelemség létfontosságú volt, ezt még a császár pártján lévő magyarok is tudták, nem kisebb személyiség hangoztatta, mint Pázmány Péter esztergomi érsek, Zrínyi Miklós egyik mentora.

 

1608-ban palotaforradalom zajlott a Habsburg családban, Mátyás főherceg megfosztotta bátyját, Rudolf császárt a magyar tróntól, és II. Mátyás néven országunk királya lett.

Ehhez nagy szüksége volt a magyar rendek támogatására. Cserébe megfogalmazódtak az 1608-as törvények, amelyek a rendiség szellemében szabályozták az ország és a király kapcsolatát. Ennek a fontosságát a régebbi történetírás nem győzte hangsúlyozni.

 

Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Felfogtuk-e annak a jelentőségét, hogy amikor Európában éppen mindenütt abszolutizmus volt, vagy éppen annak a kiépítése zajlott, nálunk Magyarországon csak az országgyűlés hozhatott törvényeket, a királynak parlamentáris körülmények között kellett vitáznia alattvalóival, és gyakran kényszerült kompromisszumra? Ezeknek az országgyűléseknek sarkalatos elve volt a szólás szabadsága.

 

Ne higgyük, hogy a szólásszabadság nálunk nyugati jövevény. Magyarországon sokkal hosszabb múltja van, nyugaton még akkor azt se tudták, hogy…

 

A korban gyakran téma a szólásszabadság, a XVIII. század folyamán pedig még gyakrabban. Nyugaton mindenütt abszolutizmus volt. Az országgyűlési követek írásos követi utasításokat kaptak az őket megválasztó megyegyűléstől, amitől nem volt joguk eltérni. Ígéreteket megszegni? Más padsorba ülni? Még mit nem! Az volt az elv, hogy nem a követ számít, hanem akik odaküldték, akik közül ő maga is csak egy.

 

Ez a rendszer a maga keretein belül sokkal demokratikusabb volt, mint a pártokon alapuló, sokkal később kialakult angolszász parlamentarizmus. A Habsburg uralkodók külföldi tanácsadói rendszeresen sérelmezték, hogy a magyarok visszaélnek a szólás szabadságával. Mert időnként nagyon is kemény stílusban adtak hangot a véleményüknek. Ez akkoriban Európa minden más országában elképzelhetetlen volt.

 

A XVII. században azonban megjelent a vallási szembenállás. Az előző században a Habsburgok még nem tekintették egyik legfontosabb céljuknak az ellenreformációt, mostanra azonban ez akut kérdéssé vált.

 

A főnemesség zöme a század első felében visszatért a katolikus hitre. A Zrínyiek is, mert korábban ők is protestánssá lettek. Zrínyi Miklós édesapja, Zrínyi György a század elején rekatolizált, Miklós már római katolikusnak született. A köznemesi tömegek azonban zömmel protestánsok, leginkább reformátusok maradtak, a városiak zöme pedig evangélikus. Mint Vitnyédi István soproni ügyvéd, Zrínyi barátja. Zrínyi egész pályafutása során azon a véleményen volt, hogy a vallási ellentéteket fel kell számolni, a protestáns sérelmeket a nemzeti összefogás érdekében orvosolni kell. Ezért például az 1662-es országgyűlésen nyíltan a protestánsok mellé állt.

 

A magyar rendek a tizenöt éves háború után sem mondtak le a török kiűzéséről. Érdekes módon az ország egyesítése – bár nem szorult háttérbe – csak a töröktől való megszabadulás után következett a kívánságok listáján. Az önálló Erdély fenntartását a magyar államiság döntő fontosságú zálogának tekintették.

 

Ebből is láthatjuk, hogy nem bíztak egymásban a rendek és a császári kormányzat.

Amikor a császár belesodródott a harmincéves háborúba, a királyi Magyarország rendjeinek zöme segítette. A háború az országot is megosztotta, hiszen Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek nyíltan a protestáns oldalra álltak, az előbbi egy ízben rövid ideig Bécset is ostrom alá vette. A korabeli Európában Bethlen Gábort és Erdélyt a ténylegesnél sokkal erősebbnek hitték, hiszen az ellene vívott harcban vesztette életét a háború első időszakának két legjobb császári tábornoka, Bouquoy és Dampierre, sőt maga Wallenstein is kudarcot vallott Bethlen ellenében.

 

Zrínyi azon magyarok közé tartozott, akik rendületlenül kitartottak a császár (a Bécsben uralkodó, magyarul nem tudó magyar király) mellett. Maga is megjárta a harmincéves háború hadszíntereit.

 

Ifjú korában Pálffy Pál nádor köréhez tartozott. Pálffy Pál – Zrínyi másik mentora – türelmes munkával nemzetközi kapcsolatrendszert épített ki, igyekezett tudatosítani a magyar ügy európai jelentőségét. A fél Európára kiterjedő kapcsolatrendszer fejlesztését már Zrínyi Miklós folytatta.

 

Amíg tartott a harmincéves háború, a magyarországi rendek türelmesek voltak. 1648 után azonban úgy vélték, elérkezett a cselekvés ideje. Az egész ország lázasan készülődött a török elleni harcra.

 

1650-ben következett az évszázad egyik meghatározó csalódása. III. Ferdinánd meghosszabbította a törökkel az éppen lejáró békét. Innét datálható a Habsburg uralkodókkal szembeni magyarországi bizalomvesztés elmélyülése. Ráadásul most nem azok ábrándultak ki, akik eddig is szemben álltak a bécsi uralkodóval, hanem éppen azok, akik egy évszázadon keresztül önzetlenül támogatták.

 

Köztük Zrínyi is. Írásain mostantól érezhető, hogy maga is kiábrándult, többé nem bízik a Habsburg uralkodóban.

 

A magyarok tudták, hogy az idő nem nekünk dolgozik. A török kiűzésével kapcsolatban nem volt helye semmiféle taktikának, időhúzásnak. A jelenkori becslések szerint a török hódoltság béke idején is körülbelül évi tízezer fős veszteséget okozott hazánknak. Ennyi volt a meggyilkoltak, elraboltak, rabszolgának eladottak száma, az úgynevezett béke idején.

Létkérdés volt minél hamarabb megszabadulni a töröktől, mert a jelenléte sok elemi csapás együttes hatásával ért fel.

 

Az újabb fordulatot a szerencsétlen erdélyi fejdelem, II. Rákóczi György alaptól elhibázott lengyelországi hadjárata hozta meg. Voltaképpen ettől kezdve, ennek apropóján lendültek meg az események, hatása egészen 1711-ig tartott.

 

Erdélyt török és tatár rabló hadjáratok tették tönkre, Rákóczi az országát védve esett el.

A magyar előkelők Zrínyivel az élükön kétségbeesetten követelték, hogy a király adjon a szorongatott Erdélynek katonai segítséget. Mire a császári hadak Montecuccoli vezetésével megindultak, a segítségükben nem volt köszönet. Semmit sem használtak, de nagyon sokat ártottak. Éppen úgy raboltak és fosztogattak, mint a török, amikor meg harcolni kellett volna, tüstént visszavonultak az oszmán elől. Cserbenhagyták szövetségesüket, a nyomorult Kemény János fejedelmet, aki hamarosan életét vesztette a török elleni harcban.

 

Montecuccoli érezte, hogy a respektusa enyhén szólva megingott, ezért ritka ostoba röpiratot tett közzé, amelyben saját szánalmas hadjáratának kudarcáért a magyarokat tette felelőssé. A nemeseket éppen úgy, mint a parasztokat. Utóbbiakat például azért, mert az őket “természetes és jogos igény alapján” kirabolni, élelmüket elvenni, otthonaikat felgyújtani, lányaikat és asszonyaikat megerőszakolni akaró “derék” császári zsoldosokat képesek voltak – agyonverni.

 

A gügye röpiratra Zrínyi válaszolt, igen keményen, a göndör parókát viselő császári tábornagy nem tette az ablakba…

 

Perjés Géza a régebbi magyar hadtörténeti irodalommal szemben úgy vélekedik, hogy Zrínyi és Montecuccoli hadvezéri elvei között voltaképpen nincs is jelentős különbség. A kiváló hadtörténésznek alighanem igaza van, már ami a stratégiai elméletet illeti. Montecuccoli, mint hadtudós, Zrínyihez nagyon hasonló elméleti téziseket fogalmazott meg – a stratégia területén.

 

Ami azonban a gyakorlati hadvezetést illeti, a különbség ott ég és föld. Montecuccoli ezen a téren a nyomába sem léphet Zrínyinek.

 

A kortársak is így gondolták.

 

Zrínyi európai hírű személyiség volt, nagy elismeréssel írtak róla Németországtól Angliáig. “Field Marechal Count Nicholas Zerini” – ahogy a téli hadjárat kapcsán nevezték – tiszteletnek örvendett.

 

Montecuccoli háborús beszámolói ellenben helyenként felháborodást, másutt derültséget keltettek. Főleg azzal, amikor azt állította magáról, hogy ő a szentgotthárdi csata győztese. Mások nem így tudták.

 

A szentgotthárdi csata ügyében a magyar és osztrák történészek zömének álláspontjával szemben Perjés Géza, illetve a német és francia hadtörténészek véleményét fogadom el. A csata igazi győztese a Rajnai Szövetség segélyhadainak parancsnoka, Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy volt. Ő és a francia hadakat vezérlő Coligny tábornok az ütközet közben összefogtak, és finom diplomáciai módszerekkel kivették az irányítást a siránkozó, visszavonulást emlegető Montecuccoli kezéből, aki addigra csaknem teljesen feláldozta a Waldeck gróf vezette birodalmi segédcsapatokat.

 

Hohenlohe és Coligny olyan helyzetet teremtettek, hogy Montecuccolinak nem maradt más választása, mint elfogadni az udvarias formában közölt “javaslatokat”, Hohenlohe haditerve alapján új támadást indítottak, megfordították a vesztésre álló ütközetet, és alaposan elagyabugyálták a nagyvezír seregét.

 

Adva volt tehát magyar földön Mohács óta először egy, a török főerők felett aratott nagy, csaknem döntő győzelem. Egész Európa örvendezett. XIV. Lajos francia király a győzelem hatására felajánlotta, hogy növeli a hazánkban harcoló francia kontingens létszámát, és anyagi segítséget is ad – ha a szövetségesek Belgrádig meg se állnak. Hasonlóan nyilatkoztak a Rajnai Szövetség vezetői is.

 

Mit tesz ilyen helyzetben az osztrák kormányzat? Szégyenletes, minden tekintetben kedvezőtlen békét köt. Török kézen hagyja Nagyváradot, Érsekújvárt, ezernél több magyar falut lök az oszmán igába, és adót fizet a szultánnak.

 

A vasvári béke bebizonyította, hogy Magyarország a császárra nem számíthat.

 

Voltaképpen most kezdődnek a Habsburg-ellenes nemzeti mozgalmak, a dilettáns Wesselényi-féle összeesküvéstől egészen a Rákóczi-szabadságharcig. Csaknem ötven éven keresztül.

Folytatása következik.