A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 11.
„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”
Akad itt probléma bőven.
Kezdjük elölről:
„: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe”
Ez bizony szarvashiba. Köznyelvi kifejezéssel: ökörség. Miféle disznó vérén ment be Magliani az erdőbe? Nyilván elfeledkezett magáról, hiszen ez leginkább elszólás. Az állítólagos disznó nyilván nem a szekérről, a zsákmány közül mászott le, és futott be az erdőbe. Miért mondta ezt Magliani?
A gyilkosságot már régen kitervelte, de most akadt a számára egy eléggé nyugtalanító és idegesítő körülmény: az őt követő lovasok. Akik azzal fenyegetnek, hogy
Ø Megakadályozzák a gyilkosságot
Ø Rajtakapják a gonosztett közben a tetteseket.
Erre nyilvánvalóan minden esély megvolt. Maglianinak védekeznie kellett ellene. Azt kell mondanunk, mesterien tette.
Magliani védekezése két – lényegében egymás ellenében ható – elvre épült:
Ø Minél gyorsabban kellett a gyilkosságot végrehajtania a lelepleződés elkerülése végett
Ø Lehetőleg bevonni az üldözőket az alibibe, nem tettestársként, ami nyilván lehetetlen, hanem mintegy általuk igazolni a gyilkosokat, hitelesíteni a vadkan meséjét.
Utóbbi szempontot – ahogy fentebb látjuk – Magliani Zrínyi állítólagos „utolsó szavai” kapcsán is érvényre juttatta – erre még visszatérek.
A gyilkosságot sikeresen végrehajtották, mire a többiek megérkeztek. Magliani meséje már eleve úgy indul, hogy az odaérkező többi lovassal szeretné önmagát igazolni:
„amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt.”
Magliani tehát itt éppenséggel arra próbál célozni, mintha együtt érkezett volna meg a többiekkel, és együtt kötötték volna ki a lovaikat. Nem rossz taktika, de nyilvánvalóan megbukik, méghozzá az idő tényezőjén.
„csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt”
Ez is figyelemre méltó fejlemény. Magliani azt a látszatot szeretné kelteni, hogy már minden jóvátehetetlen még az előtt megtörtént, hogy ő Zrínyihez megérkezett. Ezzel nyilvánvalóan tettestársát, Pakát hozná tarthatatlan helyzetbe, de ez nem zavarja. Látni fogjuk, hogy a mese további részében is szívesen hagyja csávában a vadászt.
„Majláni legelébb érkezék”
Most következik a kör négyszögesítése.
Természetesen semmi elképzelhetetlen sincs abban, hogy valaki egy helyszínre valamivel előbb érkezzen másoknál. De nem mindegy, hogy mennyivel – főleg, ha elvben egyszerre indultak.
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Ennyivel biztosan nem érkezhetett hamarabb. Nincs más választása: ezt kell mondania. Bizonyosan jó emberismerő, tudhatja, hogy a többi ember általában igen sok dolgot elhisz, az emberek meggyőzhetők arról is, hogy olyasmit láttak, tapasztaltak, amit igazából nem. Mindent elhisznek, ami nem döntő. Vagy nem tűnik annak.
Mi az, amit itt senki sem vállalna?
Hogy látta a vadkant. Ez a döntő tanúság. Bárki zavarba jöhet, ha erőszakosan kapacitálják, esetleg elvállalja, hogy együtt érkezett Maglianival, még azt is, hogy beszélni hallotta a haldokló, hörgő Zrínyit, de hogy a vadkant látta volna, azt nem.
Senki sem látta a vadkant, csupán Paka és Magliani.
Magliani nagyon kritikus helyzetben volt, el sem tudjuk képzelni, mennyire. Tudta, hogy követik, a gyilkosságot nagyon gyorsan kell végrehajtania. Igyekezett menteni a bőrét, és szemernyi betyárbecsület sem volt benne. Nem érdekelte, ha gonosztevő társa, Paka esetleg súlyosan meglakol.
Nézzük újra a meséjét:
„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”
Az elején tüstént emeletes ostobaság:
„amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe,”
Hogyan mehetett volna Magliani „Paka után”? Talán látótávolságban volt? És miféle „disznó vérén” ment be? Hol volt az állítólagos disznó?
Ennek igazából nagyon közönséges célja van: sulykolni akar. Sulykolni a vadkan verzióját szinte minden lehetséges helyen. Pontosan tudja, milyen gyenge lábon áll a sertés-mítosz, igyekszik minél többször előhozakodni vele. Csaknem háromszáz év múlva lesz majd egy európai országban egy hírhedt propagandaminiszter, akinek így hangzik a legfontosabb elve:
„Ha egy hazugságot sűrűn ismételgetünk, az emberek előbb-utóbb elhiszik.”
Pontosan ennek a szellemében sulykolja a vadkant Magliani. Ha valaki, hát ő pontosan tudja, hogy közönséges hazugságról van szó, de csak akkor fogják elhinni, ha állandóan emlegeti. Annyiszor kell hallaniuk, hogy lassan elfogadják.
Annál is inkább, mert itt nagyobb problémák is vannak.
„csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt.”
A maga módján mesteri. Úgy tesz, mintha azt hinné, hogy a mögötte érkező (illetve őt üldöző) lovasok hallhatták volna Paka – amúgy nem létező – jajveszékelését. Megint sulykol valami jelentéktelenséget, ami egyébként nagymértékben segítené az ő és társa alibijét, hogy a valóban fontosat leplezze.
Van persze más oka is. Modern konspirációs kifejezéssel élve: a szemünk előtt rajzolódik ki Magliani B terve.
Ha bármi nem sikerül, Magliani mossa a kezeit, akkor mindenért egyedül Paka a felelős. Könnyűszerrel feláldozná a horvát vadászt.
Magliani jellemrajzába még az is belefér, hogy hidegvérrel megölje Pakát. Ezt tenné, ha az üldözői túl hamar érkeznének. Majd úgy viselkedne, mint aki Zrínyit akarja menteni.
Most jön a lényeg.
„Majláni legelébb érkezék”
Ez a mondat a mese kulcsa.
Ez minden idők egyik legmerészebb kísérlete az ősi probléma megoldására: a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. A magyar történelem nagy tragédiája, hogy ezúttal sikerült.
Maglianinak két, egymást lényegében kizáró célt kell elérnie:
- Eléggé a többiek előtt kell érkeznie, hogy elkövethesse a gyilkosságot.
- Meg kell győznie az őt követőket, hogy csaknem egy időben érkeztek, ergo – bármi is történt – abban ő ártatlan.
Formális értelemben nem sikerült megvalósítania, gyakorlati értelemben azonban elérte a célját: megölte Zrínyit, és sikerült a gyilkosságot vadkantámadásnak álcáznia.
Azzal, hogy később a kortársak – bár nyilvánvalóan rájöttek a gyilkosságra – miért nem hangoztatták nyilvánosan a gyilkosság tényét, a tanulmány későbbi részében kívánok foglalkozni.
A gyilkosság sikerült, Magliani megoldotta a feladatát, csupán előttünk lepleződik le a mesterkedése – hála Bethlen Miklós Önéletírásának.
„Majláni legelébb érkezék”
Hát persze, hogy nem állna meg egy komoly nyomozás előtt. Akkor és ott sem állt volna meg, ha bárki veszi a fáradságot, elkülöníti egymástól Maglianit és Pakát, és kikérdezi őket. De Zrínyi Miklós hirtelen halála olyan mértékben fordította ki a sarkából a világot, hogy ez senkinek sem jutott az eszébe.
A mi krimiken edződött gondolkodásmódunk szinte követelné a nyomozást, de rá kell döbbennünk, hogy más a valóság, és más a krimi. Ha a kursaneci szituáció Agatha Christie valamelyik regényében szerepelne, az írónőnek mindenképpen bővítenie kellene a történetet, fel kellene vonultatnia még egy-két epikai fordulatot, mert a mesterdetektív számára ez az ügy túlságosan lapos és egyszerű volna. Hercule Poirot szűk negyedóra alatt megoldaná.
Csakhogy…
Agatha Christie bűnügyi regényeiben az áldozat – legyen bármilyen kiváló ember is – mindig csak puszta kellék. A valódi cselekmény, a halála után kezdődik, a történet csak akkor válik érdekessé, amikor ő már nincs. A világ normálisan működik, az áldozat halála felett mindenki viszonylag könnyedén napirendre tér, és következhet a nyomozás, mint egy izgalmas fejtörő.
A valóság merőben más. Az olyan áldozat, mint Zrínyi Miklós, nem lehet puszta kellék. A halála mindent megváltoztat. Mostantól még a Nap se kelhet fel ugyanúgy, mint eddig. A világ kifordult a sarkaiból, és senkit sem érdekel a logikai játék.
Az eset nem állna ki egy alapos bűnügyi nyomozást, helyszínelést meg főképpen nem, de ettől Maglianinak nem is kell tartania, mert a korban nincs hagyománya. Egészen más dolgoktól kell félnie.
Nézzük, mitől:
- Ami rá nézve veszélyes lehet, az elsősorban a hirtelen fellobbanó gyanú és az azt kísérő pokoli düh. Ez késő feudális közeg; tüstént gondolkodás nélkül vágnák darabokra, ha azzal gyanúsítanák, hogy meggyilkolta az urukat.
Részben ez a magyarázata Magliani számunkra itt-ott különösnek ható meséjének. Nem a mi logikánknak akar megfelelni. Ezért törekszik végig arra, hogy fenntartsa „ártalmatlan külhoni ifjú” státuszát. Nem akar nagyon értelmesnek mutatkozni, hiszen a késő feudalizmus közösségei számára az okos külföldi mindig gyanús. Az eszes emberhez könnyen és gyakran társul a „ravasz, körmönfont, rókalelkű, ármánykodó” státusz, ami adott esetben a halálos ítéletét jelentené.
Talán ezért kell Pakának is a kor adoma-karakterét, a „gyáva, buta paraszt” státuszát magára öltenie.
Ez az egyik veszély. Mi a másik?
Ha akad a társaságban valaki, aki elvitathatatlan tekintélyére támaszkodva Zrínyi halála után tüstént a kezébe veszi az irányítást, rendet teremt, és tisztázza a tényállást. A mai olvasónak ez talán első olvasatra furcsa, de – késő feudális fogalmak alapján kell gondolkodnunk egy késő feudális helyzet kapcsán.
Meggyőződésem, hogy Magliani ezzel a lehetőséggel nagyon is komolyan számot vetett, sokkal komolyabban nálunk, hiszen ő benne élt abban a késő feudális világban, amit mi kívülről szemlélünk.
Van-e a jelenlévők közt erre alkalmas személy?
A két arisztokrata, Zichy és Bethlen a társadalmi rangjuknál fogva alkalmasak lennének, de koruk és tapasztaltságuk teljes hiánya alkalmatlanná teszi őket.
Vitnyédi a koránál fogva alkalmas lenne, de neki nincs megfelelő rangja, és a konkrét, erőszakkal kapcsolatos gyakorlati ügyekben sem járatos. Elméleti ember – ügyvéd. Tapasztalata a tárgyalóteremben hasznos, itt haszontalan.
Guzics kapitány a rangjánál és a vár legénysége előtt élvezett tekintélyénél fogva (talán) alkalmas lenne, de arisztokraták társaságában nem kerülhet kezdeményező helyzetbe.
Akkor kicsoda?
A jelenlévők közül – sajnos – senki.
Biztos vagyok benne, hogy ezt Magliani pontosan tudta. Zrínyi mellett a társaságnak most egyetlen olyan tagja sincs, aki a katasztrófa idején képes volna magához ragadni a kezdeményezést.
Erre elsősorban Zrínyi Péter lett volna alkalmas. Ő azonban távol van, és mire Csáktornyára érkezik, a nyomok kihűlnek.
Magliani tehát tudja, hogy a társaságban senki sincs, aki képes volna a merénylet után magához ragadni a kezdeményezést. Úgy vélem, ettől a gyilkos merészsége csak tovább növekedett.
Illetve…
Egy valaki mégis van, aki képes lenne magához ragadni a kezdeményezést, és tiszta vizet önteni a pohárba. Maga Zrínyi – ha életben marad. Ebben az esetben Magliani lelepleződik. Paradoxnak tűnik, de Maglianinak attól kezdve, hogy elindult, sokkal több félnivalója van attól, ha Zrínyi életben marad, mintha meghal.
Ezt figyelembe véve nézzük tovább. Mindent ehhez viszonyítva kell értékelni: Magliani fortélyosságát, kockázatos kijelentéseit, elszánt ravaszságát, vakmerőségét. A szinte pokoli merészség nélkül a terv nem váltható valóra, és a sikertelenség biztos bukás. A kocka el van vetve. Attól a pillanattól kezdve, hogy Zrínyi után indult, Maglianinak nincs választása.
„Majláni legelébb érkezék”
A talán legkockázatosabb mozzanat. Ha a később érkezők közül bármelyik éberebb a kelleténél, romba döntheti az egész mesét. Magliani lehetetlen feladatot próbál megoldani: annyival előbb kell érkeznie, hogy gyilkolhasson, de nem annyival, hogy a mögötte rohanók ne higgyék el azt, hogy csaknem együtt jöttek.
Mi mindent kell elvégeznie Maglianinak, amíg a többi lovas megérkezik?
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Erre szokás azt mondani: szezonra való esemény történik, mire a többiek odaérnek.
Ez a mese talán legkockázatosabb része, Hercule Poirot néhány jól irányzott kérdéssel sarokba szoríthatná a gyilkost.
Vizsgáljuk meg tüzetesebben:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Magliani nem kevesebbet szeretne állítani, mint azt, hogy mire ő megérkezett, a tragédia már megtörtént, és ő nem segíthetett Zrínyin. Így persze Paka fejét nyomja a víz alá, de ezzel láthatóan nem törődik.
„hát Póka egy horgas fán”
Magliani szerint Paka, mint vadász semmirekellő és hasznavehetetlen. Gyáva és ügyetlen. Vadkan sebezte mellette halálra az urat.
Paka számára ez nagyon súlyos egzisztenciális kérdés lehet(ne). Feltehetően nem maradhat tovább vadász a Zrínyi-birtokokon. Vége van akkor is, ha elhiszik a meséjét. A legenyhébb szankció az lehet vele szemben, ha elzavarják. Számot kell vetnie azzal, hogy kirúgják, nem fog tudni megélni. Az sem kizárt, hogy Zrínyi Péter – mihelyt megérkezik – alaposan megbotoztatja a minimum hanyagsággal és gyávasággal gyanúsítható jágert, esetleg lecsukatja, vagy más módon megszégyeníti. A beosztásában semmiképpen sem tartja meg, az a legkevesebb, ha útilaput köt a talpára.
Paka – mint urasági alkalmazott – feltehetően a Zrínyiek birtokán él. Ki tudja, kinek a házában lakik. Van-e családja. Mindenképpen összeomlott az élete. Miért vállalja? Talán valami sokkal kedvezőbbért sokkal nyereségesebbért cserébe?
Nem biztos azonban, hogy önként vállalja. Még azt sem tudjuk, egyáltalán sejti-e, hogyan meséli el az eseményeket az uraknak Magliani.
Van ám itt egyéb is:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Ravasz a mese. Magliani in medias res tudósít bennünket Zrínyi haláláról. Úgy meséli el, hogy szándékosan elhallgatja az állítólagos vadkantámadás néhány igen fontos momentumát. Pontosabban: olyan helyzetbe hozza saját magát, hogy ezeket el se kelljen mondania, hiszen nem látta, nem tudja, nem szemtanú.
Mi mindent hallgat el? Nézzük:
Ø Honnan került elő az állítólagos gyilkos vadkan?
Ø Hogyan, mi módon volt képes váratlanul rátámadni két tapasztalt vadászra? A vadkan nem csendes és nem észrevehetetlen. Vad csörtetéssel ront elő a sűrűből. Kizárt dolog, hogy ne vegyék észre.
Még ez se minden.
Ha volt elég helyük, miért nem ugrottak el a támadó vadállat útjából? A vadkan támadás közben nem különösebben fordulékony. Amúgy sem az.
Ha azonban nem volt elég hely, és a két férfi a vadkan támadása előtt egymás mögött haladt, vagy állt, felettébb nehéz elképzelni, hogyan is alakulhatott (volna) ki a Magliani meséjében vázolt helyzet. Próbáljuk csak rekonstruálni! Egyik kérdés a másikat fogja követni, és a dolog sehogy sem fog stimmelni.
Magliani nagyvonalúan úgy döntött, semmiféle magyarázatot nem fűz az elmondottakhoz, hiszen ő semmit nem is látott, ő akkor érkezett. Magyarázza meg Paka – ha tudja.
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Vegyük észre: ismét a szcenikus tudósít bennünket. Az általa előadottak nem a valóságot, hanem egy tragikomikus bohózat színpadképét adják. A szituáció tragikus hőse Zrínyi Miklós, Paka pedig a táncoskomikus. Az elbeszélés azonban érezhetően az intrikus önigazolása.
Nézzük még egyszer:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Egy dolog teljesen bizonyos: amikor a többiek megérkeztek, már egyáltalán nem ez a kép fogadta őket. Hanem egészen más. Ezért (is) kellett a szcenikusnak felfestenie ezt a színpadképet. Mert esetleg a többiek számára a valóban látottak nem ilyen előzményekre engedtek következtetni.
Hogy a frissen érkezők a színpadias látvány helyett mit pillantottak meg, az Magliani meséjéből közvetlenül nem derül ki, de összerakhatjuk.
Még egyszer a színpadi szituáció:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó”
A következő mondatban Magliani a dezinformáció nagyon is modernnek tűnő változatával él: megenged magának egy hatalmas csúsztatást:
„érkezik Guzics és Angelo.”
Magliani taktikájához szervesen hozzátartozik, hogy alibijét a résztvevők bevonásával igyekszik igazolni. Ennek a mondatnak a mesében jóval későbbre kellene kerülnie, de a gyilkos kockáztat, nincs más választása. Valamire azonban kínosan ügyel: pontosan tudja, hogy nem állíthatja azt, hogy az érkező ifjabb Guzics és Angelo látták volna a vadkant, mert ez ellen mindkettő azonnal tiltakozna, ami felborítaná a mesét, és őt gyanúba sodorná.
Úgy adja tehát elő, mintha csak egy másodperccel a vadkan távozása után érkezett volna a két lovas.
Bethlen Miklós azonban könyörtelen. Véletlenül sem mondja azt, hogy „Angelo és Guzics látták, amint Póka lekászálódik a fáról”, vagy hogy „tanúi voltak Póka gyávaságának”, ami magától értetődően erősítené meg a sertés mítoszát és Magliani mondandójának hitelét. Nyilván azért, mert egyikük sem mondott ilyet. Mindkettőjükkel alkalma nyílt még beszélgetni később. Meggyőződésem, hogy becsületesen megírná, ha bármelyik látta volna a fentebb említett, feltűnően színpadias szituációt.
Nem. Bethlen kíméletlenül következetes. Továbbra is érvényben marad a vezérfonal:
„Majláni így beszélte:”
Ami azt jelenti, hogy kizárólag Magliani emlékezett úgy, hogy a két üldöző még azelőtt érkezett volna meg, hogy Zrínyi elmondta volna alább következő „utolsó szavait”. Sem Guzics, sem Angelo nem voltak tanúi az úgynevezett vadkantámadást követő pillanatoknak, nem erősítette meg nyilván egyikük sem. Magliani hazudott.
Ezzel egyébként viszonylag keveset kockáztatott. Ha számon kérik rajta, magától értetődően védekezhetett azzal, hogy rosszul emlékezett. „Bocsássanak meg uraim, de úgy emlékeztem, hogy kegyelmetek akkor érkeztek meg”. Ez nem feltétlenül kelt gyanút. Ha azonban a vadkant is „láttatja” velük, az már igen.
Most húzza elő Magliani a kalapból a nyulat:
„érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”
Mintha a két érkező is hallotta volna Zrínyi (Magliani által kiagyalt) utolsó szavait. A nyilvánvaló csúsztatás önmagát leplezi le.
Angelo, az olasz inas Zrínyi egyik legbizalmasabb embere. Ha ő is hallotta volna a gazdája utolsó szavait, Bethlen Önéletírásában szemernyi kétely sem maradhatott volna Zrínyi halálával kapcsolatban. Ezeket a szavakat azonban senki sem hallhatta, mivel Zrínyi Miklós nem mondta el őket.
Nézzük csak:
„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”
Korábban már leírtam, hogy haldokló, eltépett nyakú emberek ilyen litániát legfeljebb a színpadon mondhatnak. A mondat annyira rossz, hogy nem is kell indokolnom. A barokk színdarabokban hasonlók sűrűn előfordultak, a szcenikus nyilván látott is ilyet valamelyik itáliai színpadon. Valamirevaló rendező első látásra kihúzná.
Nézzük, hogyan is történne Zrínyi halála a szcenikus előadásában. Színpadra van tervezve, nézzük, hogyan festene a színpadon:
„X. Jelenet
Magliani, Zrínyi, Paka, Vadkan
PAKA:
(Reszket a horgas fa tetején.)
Jaj! Jaj! Jaj! Oda az úr! Oda az úr!
MAGLIANI:
(Rálő a Vadkanra.)
PAKA:
Jaj!
MAGLIANI:
(Kilőtt fegyverét a kezében tartva hallgat.)
VADKAN:
(El.)
ZRÍNYI:
(Feláll.)
Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”
Valahogy így fest Magliani meséje. A színpadon sem állná meg a helyét. A valóságban még úgy se. A jelenet nagyon rossz, igazi ripacsoknak való, és néhány kérdéstől nyomban össze is omlana. Miért kockáztatja meg Magliani?
Igazából nem ezzel kockáztat. Amióta Zrínyi után elindult, nincs választása. Kockáztatnia kell.
Beszélhet így egy haldokló ember a valóságban? Miféle sebei is vannak Zrínyinek?
„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”
Képzeljük el, hogy egy ilyen sérüléseket elszenvedett ember nyugodtan feláll, és elmondja a fentebb Magliani által Zrínyi szájába adott szöveget. Azaz:
„Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”
Hogy egy eltépett nyakú ember megszólaljon, és néhány szót nagy erőfeszítéssel kinyögjön, az talán nem elképzelhetetlen, de hogy éppen ezeket a szavakat mondja, véleményem szerint traumatológiai és lélektani képtelenség. Néhány szót esetleg mondhat, ezt a litániát semmiképpen.
Jellemző azonban a sertés mítoszhoz ragaszkodó szaktudomány jobb ügyhöz méltó elszántságára, hogy a vadkan mese valóságát bizonygató szaktudományi műben orvosi vázlatrajzot és szakvéleményt mellékeltek Zrínyi Miklós sérüléseiről, azt akarván „igazolni”, hogy a haldokló bán elmondhatta ezt a rettenetesen rosszul kifundált mondatot. A vázlatrajz persze nagymértékben közönséges fantáziatermék, hiszen Bethlen leírása
„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén.”
aligha ad alapot igazán pontos orvosi vázlatrajz készítésére. Ráadásul prekoncepció is van benne, hiszen olyan könyvhöz készült, amelyik „be akarja bizonyítani” a vadkan meséjét.
A szaktudomány akkor is erőszakolja a sertés-mítoszt, ha azzal messze áthágja a valószínűség határait. Kár, hogy éppen ebben az esetben ragaszkodik a mítosz fenntartásához, és nem olyan témákban, ahol a mítosz sokkal közelebb áll az igazsághoz. Vannak ilyen témák a történelemben bőségesen. Az ember azt gondolja, hogy a vaskalapos történettudomány – gyakori bizonykodásai ellenére – egyáltalán nem a mítoszt tekinti fő ellenségének, hanem a megcsontosodott, de téves nézetek feladásával járó munkát.
Folytatása következik.