A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 23. rész

23. Rész

 

Az ok?

 

Zrínyi Miklós a magyar politikai gondolkodás egyik legnagyobb alakja volt, páratlan és sokoldalú tehetség, akiben – a magyar történelemben igen ritka módon – egyesült az elméleti felkészültség és a gyakorlati rátermettség. Emellett kiváló hadvezér volt, de íróként és költőként is a legnagyobbak között a helye. Nem akad hozzá fogható a magyar történelemben.

 

A Zrínyi családban nemzedékek óta ápolták a dédapa, a Szigetvár ostrománál hősi halált halt Zrínyi Miklós emlékét. A család számára a néhai szigetvári hős nemcsak a katonai becsület és önfeláldozás örök időkre szóló szimbóluma, volt, nemcsak „magyar Leonidász”, hanem sokkal több annál; tudatos áldozat, „Krisztus követője”, a keresztény Európa megmentője. A Zrínyi család véleménye szerint az idősebb Zrínyi Miklós 1566-ban élete árán állította meg a török európai terjeszkedését Szigetvár falai alatt.

 

Ez a koncepció nem azért hat szokatlanul, mert teljesen légből kapott volna, hanem azért, mert a magyar történettudomány érdemben sohasem vizsgálta. Érdeklődésének homlokterében leginkább a végvárvonal fenntartása, annak költségei állnak, szerencsésebb esetekben a három részre szakadt ország társadalma, a török hódítás szociológiai következményei. Konstatálja, hogy a Bécs ellen irányuló nagy török hódító hadjáratok Szulejmán Szigetvár alatt bekövetkezett halála után véget értek, az oszmánok egészen 1683-ig nem is próbálkoztak ilyesmivel. A miértet ritkán kutatja, legfeljebb találgat, vagy olyan teóriákat főz ki, amelyek a jelenből nézve szentesítenek, gyakorlatilag bebetonoznak valamit, ami a maga korában nem a „szükségszerű” végzet, hanem esetleg véletlenek összejátszásának, személyes gyengeségnek, esetleg kiválóságnak volt az eredménye.

 

Az „akciórádiusz-elmélet” egyenesen azt állítja, hogy a török hódítási lehetőségek végső határa csaknem milliméterre pontosan oda esett, ahol a hódítások véget értek. Hasonló teóriákat korábban a Római Birodalommal kapcsolatban fogalmaztak meg, igazából a mi történettudományunk is onnét importálta.

 

A hasonló teóriák jól hangzanak, mindegyik tetszetős; „fentről nézve” szépek, „akár a templomének”. Nagyon logikusak, ami mindig gyanút kelt, hiszen a történelem sohasem a formális logikával követhető egyenes elrendelés alapján működik, a históriában soha nincs olyan fontos jelenség, amelynek csak egyetlen oka lenne.

 

Közelebbről szemlélve kiderült, hogy az ilyesféle elméletek elnagyoltak, laposak, gondolkodásmódjuk meg többnyire dogmatikus. Csak a jelenből szemlélve tűnnek logikusnak vagy értelmesnek. Többnyire a modern ember „természetes” fölényérzetén alapulnak; kortárs           tudósaink úgy vélik, a múlt szereplői nem voltak képesek a saját korszakuk problémáit olyan mértékben átlátni, mint jelenünk okos szobatudósai. Szegény törököknek sejtelmük sem volt róla, hogy az akciórádiuszuk itt véget ér…

 

Az akciórádiusz azonban soha egyetlen magyar várat vagy falut sem védett meg a török ellen, ha nem volt, aki fegyverrel szegüljön szembe a hódító, vagy rabló támadókkal. A történelmet nem az utókor íróasztalai mellett kiagyalt gazdasági és politikai képletszerűségek egydimenziós mechanikája irányítja.

 

A török szultánok pontosan tisztában voltak azokkal a gazdasági, politikai, hírközlési, közigazgatási és egyéb nehézségekkel, amelyek az „akciórádiusz elméletek” érvrendszerének sarokpontjait alkotják. Az ő államuk azonban hódításon alapult, kizárólag hódítások által működhetett, azért igyekeztek az ilyesféle problémákat megoldani.

 

Nemegyszer helyezték át a birodalmuk súlypontját. Drinápoly (Edirne) éppen azért emelkedett fővárosi rangra, hogy az Európa felé irányuló hódító törekvések bázisa lehessen.

Nagy Szulejmán édesapja, Szelim szultán Egyiptom meghódítása érdekében szintén hasonló intézkedéseket hozott. A Nílus partján elterülő ország elvileg ugyancsak kiesett az oszmán birodalom „akciórádiuszából”, de a szultán a nehézségeket megoldotta, és elfoglalta Egyiptomot. Ebben a hadjáratban emelkedett nélkülözhetetlen csapatnemmé a török tábori tüzérség.

 

Ha Egyiptom sikeresen védekezik, a meghódítására irányuló oszmán kísérlet kudarcára való hivatkozás ma igen előkelő helyet foglalna el az akciórádiusz teóriák kiagyalóinak érvkészletében.

 

A Bécs elfoglalására induló Kara Musztafa nagyvezír is tervezett komoly átszervezéseket; hatalmi központot akart létrehozni Dél-Magyarország területén, csapatokat átteleltetni, és megteremteni az ehhez szükséges infrastruktúrát. Ha talpraesettebben irányítja Bécs ostromát, ha nem követ el hibákat, elfoglalhatta volna a várost a birodalmi és a lengyel hadak szeptemberi megérkezése előtt.

 

És ha Sobieski János lengyel király nem siet Bécs megsegítésére?

 

Amennyiben Kara Musztafa beveszi Bécset, könnyen kiderülhetett volna, hogy a török birodalom akciórádiusza lényegesen messzebbre terjed – ha hagyják.

 

Az utolsó tagmondat igen lényeges. Ha hagyják…

 

Miért és kiknek állt az útjában Zrínyi Miklós?

 

Zrínyi Miklós eltökélte, nem hagyja tovább fennmaradni a magyarországi török hódoltságot. Ez volt élete célja, és ezzel kapcsolatban figyelemre méltó hazai és nemzetközi szervezőmunkát fejtett ki, betetőzve elődeinek és tanítómestereinek – Pázmány Péter esztergomi érseknek és Pálffy Pál nádornak - a tevékenységét. A török kiűzése európai üggyé vált, és úgy tűnt, az oszmán hódoltság napjai megszámláltattak. Birodalmi hadak vonultak fel Magyarországon. Még Franciaország is csapatokat küldött, és komoly készségét fejezte ki a hadjárat folytatására és sikeres befejezésére.

 

Akadt azonban egy olyan osztrák hivatali csoport, amely veszélyeztetve látta a saját érdekeit. Talán ők mérték fel elsőnek, hogy a további sikeres harc és Magyarország felszabadítása az adott helyzetben mindenképpen a Habsburg birodalom súlypontjának keletre tolódását jelentheti. Ez számukra hivatali és egyéb ambícióik feladásával járt volna.

 

Akcióba léptek.

 

Kierőszakolták a vasvári békét.

 

Meggyilkoltatták Zrínyi Miklóst.

 

Sajnos utólag tekintve nagyon logikusnak, csaknem szükségszerűnek tűnik, hogy ezek a csoportok mindenképpen gyilkosságot kísérelnek meg Zrínyi Miklós ellen, hiszen az adott helyzetben gyakorlatilag ez volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy a vasvári békének érvényt szerezzenek.

 

Úgy gondolom, Zrínyinek erre számítania kellett volna. A gyilkossági kísérlet az események logikájából következett. A vasvári békéhez ragaszkodó körök legalább egyszer mindenképpen megpróbálják megölni a horvát bánt, méghozzá igen elszánt és fortélyos módon. Erre éppen magának a kiszemelt áldozatnak kellett volna felkészülnie, hiszen gyakorlatilag ő volt az egyetlen az országban, aki a problémát teljes mélységében átláthatta.

 

Legkésőbb a puccsszerűen megkötött vasvári béke körülményei gyanút kellett volna, hogy ébresszenek benne, és alaposan meg kellett volna erősítenie személyi védelmét. Ő már nem egyszerű magánember volt, hanem igen fontos személy, akiben a rendi törekvések összegződtek. Számítania kellett volna a merényletre, és kellő óvintézkedéseket kellett volna hoznia.

 

Miért nem tette?

 

A csatában megszokta, hogy mindig elöl jár, nem kíméli magát, ott ez volt a természetes. A politika mezején azonban végzetes hibának bizonyult, hogy nem törődött tulajdon biztonságával. Ez lehetett az ok?

 

Talán.

 

Az is lehet azonban, hogy a vasvári béke létrejöttét megszokott módon, a szokásos Habsburg-álnokság számlájára írta. A kortársai zöme így vélekedett, talán Zrínyi is – talán csak színlelte. Zrínyinek mindenképpen látnia kellett, hogy a vasvári béke nagyságrendekkel komolyabb probléma, mint a szokásos bécsi otrombaságok.

 

Érdekes szituáció. A bizalmatlanság itt már olyan akut, hogy nem sarkall a szokásosnál nagyobb éberségre.

 

A magyar rendek és a Habsburgok közötti bizalmatlanság ekkor már hosszú és tekintélyes múltra tekinthetett vissza.

 

Hogy a Habsburgok miért nem bíztak a magyarokban, sokszor elmondták. Az erdélyi fejedelmek fegyveres akciói idején a legvitézebb magyar katonák is örömest álltak át az erdélyi oldalra, lövés nélkül adtak fel várakat, és a főurak is gyakran és könnyen lettek hűtlenek a bécsi udvarhoz. Ezért aztán Bécs igyekezett a fontos várakba „megbízható” idegen katonaságot rakni, a Magyar Királyság érdekeit figyelmen kívül hagyta, politikai akcióiból a magyar rendi vezetőket rendszeresen kifelejtette.

 

Az osztrák uralkodók gyakran hánytorgatták a magyarok „hűtlenségével” kapcsolatos sérelmeiket, és talán fel sem fogták, hogy a másik oldalnak sokkal komolyabb okai voltak a bizalmatlanságra.

 

Már Mohács előtt is kerültek ki magyar királyok a Habsburg családból, Albert, illetve V. László. Utóbbi egyértelműen rossz emlékezetű uralkodóként vonult be a magyar történelembe. A dinasztiával szembeni akut bizalmatlanság azonban nem tőle származik. A Mohács utáni katasztrofális összeomlásból eredeztethető.

 

A Habsburgok szokásos házassági politikájuk segítségével már igen régen törekedtek a magyar trón megszerzésére. Különféle szerződések képezték a jogalapjukat.

 

Ezerszer elmondták, leírták, a középkori magyar állam bukását voltaképpen nem is a mohácsi csatavesztés okozta, hanem a rá következő két évtized. Ezen időszakban következett be a tényleges összeomlás, ekkor vált visszafordíthatatlanná a magyar állam szétesése. Hatásaiban ennek még mindig kárvallottjai vagyunk.

 

Mohács után az országgyűlés királlyá választotta Szapolyai János erdélyi vajdát, akit az akkori rangidős püspök, Podmaniczky István a Szent Koronával meg is koronázott. Jogi értelemben a dolog nem volt egészen tiszta, a választás törvényes volt, a koronázás is csaknem teljes egészében törvényesnek tekinthető. Utóbbit a mindenkori esztergomi érseknek kellett végeznie, de a Mohácsnál elesett Szalkai László széke ekkor üresen állt. A magyar rendi törvények szerint ilyen esetekben a koronázás joga a rangidős püspököt illette, aki ekkor Podmaniczky István nyitrai püspök volt.

 

A koronázás tehát rendben volna. Maga az országgyűlés volt törvénytelen. Ezt ugyanis csak a nádor hívhatta volna össze, aki pedig ekkor nem más, mint Szapolyai halálos ellensége, Báthory István. Ezért aztán a királlyá választott Szapolyai kénytelen volt nádor nélkül kormányozni.

 

A Báthory irányította másik párt is országgyűlést hívott egybe, ami sokkal kevésbé volt népes a Szapolyait megválasztó gyülekezetnél, ha nem is mondhatjuk családiasnak, klubszerűnek kell tekintenünk. Ez az országgyűlés választotta királlyá Habsburg Ferdinánd herceget, V. Károly császár és spanyol király testvéröccsét.

 

Ez az országgyűlés meg törvényesen lett összehíva, de törvénytelenül működött, és nem volt jogosult királyt választani…

 

Azért időzöm ennyit a Mohács utáni kettős királyválasztásnál, hogy érzékeltessem, micsoda közjogi anarchiát teremtett a trón dupla betöltése, a két király együttes uralkodása. Valamelyik mindenképpen törvénytelen volt. Valamelyik mindenképpen bitorló. Rengeteget írtak és vitatkoztak erről pro és kontra, a káosz maradt, nem is lehet egyértelműen rendbe tenni.

 

A Habsburgok felelőssége vitathatatlan. Az országnak ugyanis akkor már volt törvényes uralkodója. Lehet, hogy Szapolyai tehetségtelen és alkalmatlan király volt, de ettől Ferdinánd trónfoglalása még nem vált törvényessé. Miért fogadta el az ország egy része ennek ellenére a Habsburg királyt?

 

Báthory nádor és a közvetlen környezete nyilván azért, mert nekik semmiképpen sem felelt meg Szapolyai, bárki más kellett. Ők azonban önmagukban aligha kompetensek az egész ország nevében elfogadni valakit.

 

Miért fogadta el az ország egy (kisebb) része mégis a Habsburg jelöltet? Miért fogadta el akkor is, ha jogi értelemben trónbitorló volt? A rendi gondolkodás erősen közjogias volt, a bitorlás ténye pedig szembeötlő. Miért fogadták el mégis?

 

Úgy vélem, ebben komoly szerepe volt Ferdinánd főkortesének, aki pedig nem volt más, mint a testvérbátyja, a világ akkori egyik leghatalmasabb uralkodója, V. Károly. Spanyol király, német-római császár, a frissen felfedezett amerikai területek ura, akinek a birodalmában sohasem nyugszik le a Nap. Őfelsége V. Károly méltóztatott teljes mellszélességben az öccse mellé állni. Levelet írt a magyar rendeknek, amelyben megígérte, hogy az öccse megválasztása esetén a csapataival a testvére segítségére jön, és elkergeti a törököt Magyarország közeléből.

 

Úgy gondolom, Ferdinánd megválasztását ez a kitétel alapozta meg. Mondhatjuk úgy is, a Habsburgok magyarországi uralmát egyedül a török elleni harc legitimálta.

 

Ehhez képest…

 

Ne vágjunk a dolgok elé.

 

V. Károly őfelségét senki sem kényszerítette arra, hogy ilyesféle elkötelező jellegű nyilatkozatot tegyen. Meg is lepte a magyarországi közvéleményt. Esetleg Ferdinánd a megfelelő uralkodó? Jobb megoldás lenne, mint Katalin király? (Szapolyait vékony, csaknem nőies hangja és félénk természete miatt Katalin vajdának, majd Katalin királynak csúfolták.)

 

Sokan gondolták úgy, hogy talán a gyenge és tehetségtelen Szapolyai helyett mégis jobb lenne európai kontextusba helyezni Magyarország ügyét és a fenyegető török hódítással szemben segítségül megnyerni a leghatalmasabb keresztény uralkodót. Elméletben ez jól is hangzik.

 

Csakhogy…

 

Az istenek fontosságban a gyakorlatot az elmélet elé helyezték.

 

A Habsburgok magyarországi uralmának értelmét nemcsak itthon látták a török elleni következetes harcban, a német birodalmi gyűléseken tömérdek szemrehányást kaptak ennek elhanyagolása miatt a császárok. Mert a német birodalmi rendek is – ahogy Európában mindenki – úgy tudták, hogy a Habsburgok egyedül emiatt kerültek a magyar trónra.

 

V. Károly maga ígérte meg. Legkatolikusabb szabad akaratából. És? Betartotta őfelsége? Komolyan gondolta?

 

Itt kezdődik hazánkban a Habsburg családdal szembeni bizalmatlanság.

 

Folytatása következik.