A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 50. rész

51. Rész

A gyakorlatban ezek a „nagy történelmi folyamatok”, meg „nagy összefüggések” többnyire logikai konstrukciók, amelyeknek a múlt valóságához időnként igen csekély közük van. Puszta képletek, amelyek a múltat determinált mértani jellegű folyamattá degradálják. Ez a „folyamat” alkotja az „elmélet” építményét, amelyhez a tényeket igazítják. Ha a tények nem férnek bele a logikai Prokrusztész-ágyba, annál rosszabb a tényeknek.

A történelem a történettudósok elképzeléseiben többé-kevésbé egyenletes folyamat, amelynek célja a jelen pillanat előidézése. Ami nem a pillanatnyi jelenhez vezet, elhanyagolható, mellékszál. A történészi történelem jellemzője a mély és vak determinizmus, szinte minden előre meg van írva, előre el van rendelve, minden az előzményekből következik, a papírforma, a pillanatnyi erőviszonyok és a földrajzi körülmények mindent „meghatároznak”.

Az úgynevezett „nagy összefüggések” általában igen logikusak, ez legfőbb érdemük. Könnyen érthetőek, könnyen magyarázhatók. A történelem bennük képletté válik, amit a zseniális összefüggéstudorok alkotnak. Az eredmény: mélységesen dehumanizált történelem.

A túlságosan leegyszerűsített logika, ha emberi történelemről, emberi motivációkról van szó, mindig gyanús. Amikor azt olvasom, hogy „a polgárság” így akarta, „a nemesség” meg úgy, elgondolkodom, hogyan élt, milyen ruhát viselt, hol reggelizett, milyen házasságban élt „a polgárság”, vagy „a nemesség”. Egészséges volt, vagy betegeskedő? Magas vagy alacsony? Kövér vagy sovány? Honnan tudta, hogy neki ezt vagy azt kell akarnia?

A történészek hangyaszorgalommal építenek egy virtuális várat, az elméletet, a nagy folyamatot, és tevékenységük leginkább arra irányul, hogy minél mélyebben illesszenek minden eseményt a képletbe. Erről is, arról is „bebizonyítják”, hogy – szükségszerű volt.

Nem hiszek az ilyen történelemben.

„A történelem egyetlen látható hordozója az egyén”. Vajon mennyire kapunk „igazságot”, meg „objektivitást”, ha módszeresen kigyomláljuk a történelemből az egyént?

A múltban is, a jelenben is egyének élnek. Egyének élnek, dolgoznak, alkotnak, szenvednek. Születnek és meghalnak. Gyermeket nevelnek. Egyének. Zseniális, hétköznapi vagy agyalágyult emberek. A múltban is, a jelenben is. Nem „osztályok”, nem is „társadalmi rétegek” – egyének.

Hol vannak az ilyen képletszerű történelemben az egyének?

Segíthet-e az ilyen történetszemlélet a mindenkori Jelen értelmezésében és a Jövő megtalálásában? Kétlem.

Éppen ez a történetszemlélet az, amibe Zrínyi Miklós nemigen fér bele. Ugyan mi „determinálta” volna a XVII. század közepének Magyarországára ezt a remek magyar-horvát grófot, mitől lehetett volna „szükségszerű”, hogy káprázatos műveltsége, családjának híre-neve, saját kiválósága miatt Európa legfontosabb személyiségeinek sorába emelkedjék? Miféle külgazdasági, belgazdasági, politikai vagy egyéb végzet emelte pályafutásának csúcsára, amikor felcsillant előtte életműve sikeres folytatásának és befejezésének esélye?

Az a legkellemetlenebb, hogy Zrínyi sorsában voltaképpen egyetlen helyen mutatkozik a végzet, a szükségszerűség: abban, hogy meggyilkolták. Ez a gyilkosság azonban kíméletlenül leleplezi az évszázados magyarországi Habsburg politikát.

Ha elutasítjuk a vadkant, a történésznek szembe kell néznie a Habsburg adminisztráció igazi énjével. Meg azzal is, miféle lehetőség veszett el Zrínyi halálával pótolhatatlanul.

Megértem, ha nem akarják. Megértem, ha nem merik. Inkább a vadkan, inkább ezerszer is a vadkan, ragaszkodni kell hozzá, mint valami különös historiográfiai totemhez. Ha mégse vadkan, inkább kardfogú tigris ölte meg Zrínyi, de nem volt merénylet. Azt hiszem, sohasem fogják majd elfogadni, hogy mégsem vadkan végzett Zrínyivel. Körömszakadtáig ragaszkodni fognak a szerencsétlen sertéshez.

Zrínyi nem fér bele az elméletbe. Kilóg a dogmák közül. Zrínyi Miklós a rés a kánon falán.

Folytatása következik