Ahogy lehet

Szürkeségnek rongyain a köd megül,

pára ágyán könnybe fúlva sír a föld.

Csöndben várakoznak méla nappalok,

‘ Nap merengne jégvirágos ablakon.

Megfeszül a lélek szüntelen, vajon,

hol tekerg megint a friss tavasz, de még

így a ványadt percsereg csak vánszorog.

Hét jön hét után, papíron új sorok

lázadoznak, ujjaim csak hajlanak.

Tél az úr és nem azúr az ég, borús,

változik, kicsal fagyásra pár rügyet, 

legyint, megint mi lesz, nem vet rá ügyet.

Végtelennek tűnnek lusta nappalok,

gúzsba köt, mesébe sző a fagy, a hó,

mind kivár, mi csönd alatt pihen telet,

sürgetem a jó időt, ahogy lehet.