Alhatatlan vagyok

Igen, jól betűzte(d) kedves olvasó, valóban tipikus alhatatlan vagyok, már egy jó ideje, vagy talán már régebb óta. Húsz éve azon kaptam magam, hogy éjféltájban, még tágra nyitott szemekkel, éberen nézek magam elé, dacára a felírt nyugigumiknak, bele a vad világba és mondanom sem kell, ehhez uszkve tíz év gyakorlat kellett, amire ilyen profi technikát fejlesztettem ki. Azóta nem aludtam egy ízeset.
Nem tudom, hogy sírjak e, vagy kacagjak eme tényen, de ez az idegesítő igazság. 
Némi előnye is van a dolognak, mert miközben éppen az alhatatlan üzemmódomban vagyok, legalább hosszasan elmélkedhetek a világ különös dolgairól, s a magam által elkövetett, jó, vagy rossz tetteimről is.
Napközben, amikor más normális ember pörög, gondolkodik, akkor nekem az nem megy, csikorognak a fogaskerekek az elmém belső munkapadjain...
Esetleg írhatnék valamit, ha már alkonyodik odakint, de valami beakad bent és üveges szemekkel nézek magam elé, s nem gördül ki a koponyám futószalagjairól semmi épkézláb gondolat, uram bocsáss, szavak, mondatok, amik normál esetben verssé gömbölyödnének kezem alatt... 
Szóval óva intek minden kedves idelátogatót, ma semmi jóra ne számítson tőlem, mert az este újfent alhatatlanul forgolódtam, de ha még valami az agyam alján össze is gyűlt volna-mondjuk némi gondolatforgács-halmaz, s netán le tudtam volna jegyezni időben, hogy verskezdemény legyen belőle, azt reggelre virradóra szerteszét fújta volna a novemberi szél...
Itt vonom le a tanulságot, hogy valaki, vagy én hiába lesz, még életében alhatatlan, az nem a halhatatlanság fogalmával összekeverendő állapot...
Jó éjt, szép álmokat kedves szenvedőtársaim...