Az idő rabságában

Kui János

Az idő rabságában
(depresszió)

Határozottan tudom,
mert érzem,hogy
megállt az idő,
áll, és toporog, a fény
kívül reked az ablakon,
csak a homály ül rá
az agyamra, én nem
létezem senkinek,
legalább is magamnak
nem, mégis várom, valaki
megismer, mond valamit,
hogy megosztja velem
őrzött gondolatait,
de nem,  magam
maradok egyedül,
s áll, csak áll az idő,
azt látom, érezem,
amit tegnap, vagy
azelőtt,hetek, hónapok
múlnak, nekem mégis
mindig a jelen van,
mindig ugyanazok
a fehérben érkező
alakok, hogy segítenek,
abban bízni nem tudok,
tegnap is meg ma is
csak senki maradok,
várom, hogy meddig
nem ismerem még meg
magam,várom az angyalt,
mert tudom, érkezni fog,
elvisz innen, nem álmodom,
hogy robog velem a kocsi,
ám de nem látom a színes-
illatos virágot, amely
virított azelőtt a
kertemben, más most a fű,
más a fa, másak a mezők,
történt minden a maga
rendjén, éppen csak
én maradtam, aki voltam,
nekem állt meg, és áll
még sokáig az idő.