Azok a régi, drága mamák

Mákos ősz hajáról bejgli
íze képződik meg számban,
mint sodor, nyújt omlós tésztát
havas téli éjszakában,
majd hidegre teszi cseppet
– repedjen a máz – és ettől
minden oly tökéletes lett,
ahogy remélte kezdettől.

Ráncos kezéről bő szoknya
redői közé látok,
melynek hullámába bújtam
kisgyermekként, és a ráncok
sátorrá, felhővé nőttek,
dagadozott, mint egy párna;
meg ne találjon, ki elől
elbújtam abba a ráncba!

Visszerei, mint a boák
kanyargó hurkáin csomók.
Úgy hálózták be lábait,
mint kontinenst a nagy folyók,
s lappangó víz püffesztette
fel oszloppá minden estén.
Mit masszíroztam, hogy múljon…!
Bárcsak ma is tehetném…!

Fáslizott láb, magas szárú
cipő, fűző volt, s paróka;
diszkréten bögrébe dugott,
féltve vigyázott műfoga.
Gyermekként hittem, fáj talán
foga, hogy ki kell venni.
Már tudom: fog pótolható,
de őt nem pótolja semmi…

Képernyőn az egyszem adást
önfeledt örömmel várta,
magába itta a mesét,
figyelt minden porcikája…
Sámlit vittem le félútra,
hogy hatodikra jöhessen;
itt a sámli, de ő hol van?
Elment, s tán várja, kövessem…!

Jóság, emberség halt vele,
én csak halvány mása vagyok,
és bárhogyan is igyekszem,
soha többé nem kaphatok
olyan szép szót, kedves mosolyt,
embert faragó hitvallást,
mit éltükben nekünk adtak
azok a régi, drága mamák…!