Csak kérnem kell...

Dermesztő éjszaka volt. Bár a bársonyos, fekete égen gyémántokként sziporkáztak a csillagok, az istennő eme tündöklő ajándékát most a legkevésbé sem tudtam élvezni. A csontig hatoló fagy lassan átfurakodott vastag köpenyem bélésén, és páncélom eresztékein át a bőrömbe mart. Szélcsend volt, és a lélekölő némaság - a hideggel párosulva - csak még tovább fokozta magányom nyomasztó érzését. Minden éjjel az északkeleti bástyát őriztem, immáron fél éve. Nappal tisztán kivehetőek voltak a hegyek felől hömpölygő fekete fellegek, ám ilyenkor az éjszaka jótékony fátylat borított a baljóslatú égi tüneményre. Mindenki tudta már - bár fennhangon kimondani senki nem merte - a szörnyű igazságot. Éreztük, hogy háború és halál közeleg azokkal a tintaszínben tündöklő, fodros fellegekkel.

Nagyot sóhajtottam, és igyekeztem elűzni a gondolataim szülte sötét árnyakat. Mivel egyéb dolgom amúgy sem akadt, négyrét hajtott papirost és íróónt halásztam elő a zsebemből. Igyekeztem kitalálni valami érdekes történetet, amit papírra vethetek, vajmi kevés sikerrel. A dér kegyetlen, fehér karmai az értelmes gondolatokat is szétszaggatták, majd szétszórták őket a néma semmiben... Azóta sem tudom, hogy hogyan került oda az angyal. Az egyik percben még körbeölelt a csillagfényes, szikrázó éjszaka, a következő pillanatban pedig már előttem állt. Szépsége szavakkal szinte leírhatatlan volt. Óarany színű szemei a mindent átható szeretet forró tüzében égtek, és én akkor értettem meg, hogy mitől annyira gyönyörű, belülről ragyogott!

- Antius... Kérlek, engedd el a sötét gondolatokat, kedves... - hangja olyan volt, mint egy több szólamban csendülő, csodás dallam. Imáim meghallgatásra találtak.
- Egyszerű bárd vagyok csupán, egy jelentéktelen történetíró… Mégis, mivel érdemeltem ki ekkora kegyet, hogy az istennő elküldje hozzám mennyei követét?
- Értékes vagy, Antius… Szeretetre méltó… Ez az igazság, még akkor is, hogyha te nem hiszel ebben!
- Szerethető? Én? Ugyan, ki szeretne engem? Hiszen gyűlölet és vér uralja őrült világunkat! A szeretet pedig… eltűnt a múlt ködében.
- Én minden embert szeretek… Téged is, Antius… - hangja simogatott, akár a selyem, és zaklatott lelkem lassan megnyugodott. Aznap éjszaka sokáig beszélgettem vele…

***

Az angyal minden éjjel eljött hozzám. Élveztem ezeket a csodás találkozásokat, mert erőt merítettem belőlük. Szavai visszaadták az önbizalmamat, és soha nem tapasztalt eufória kerített a hatalmába. Utólag visszagondolva, talán ezért nem sikerült megfogalmaznom magamban azt a kérdést, amely már régóta ott motoszkált a fejemben: tulajdonképpen mit is akar tőlem az angyal?

***

Boldogan teltek a napjaim, és míg én egyre inkább erőre kaptam, addig angyalom lassan, de biztosan sorvadni kezdett. Az aranyló ragyogás megfakult a szemében, mosolya megfáradt, míg végül már csak halovány árnyéka volt önmagának. Kezdetben észre sem vettem a változást. Öntelt lettem és hiú. Azt hittem, hogy örökké velem marad. Pedig sejthettem volna, hogy egy ilyen tündöklő csoda nem tarthat sokáig…

***

Míg végül az egyik éjjel őrangyalom nem jött többé. Hatalmas űrt hagyott bennem a távozása, és végre rájöttem arra, hogy mit is akart tőlem. Csodát kaptam a sorstól, igazi ajándékot, ami minden embernek csak egyszer jár az életben. Az angyal – bár nem mondta ki – mégis felajánlotta nekem, hogy magával visz… hogy maga mellé emel a mennybe. Csak egyetlen szót várt érte cserébe. Én pedig - a nagy „varázsló”, aki tollvonásaimmal csodás történeteket álmodok – képtelen voltam arra, hogy valóra váltsam a legnagyobb álmomat! Angyalom eltűnt, - talán örökre – de tudom, hogy „odafentről” most is figyelemmel kíséri minden lépésemet…