Drága hazám

H.Gábor Erzsébet

Drága hazám

Nézem a tájat. Dúlja a szívem, s hajtja egy érzés;

úgy dübörög, ver, majd kiesik, már fáj ez a szépség.

Hegy tetején, dús, erdei kert ad hűs menedéket, s

nyúlik az égig. Lombkoronákon rezzen az élet,

hajnali harmat csillog a fákon, s ébred az ég is.

Fényragyogását, Nap sugarában gyűjti a fétis.

Állok a parton, s látva a víznek bősz heve-sodrát,

tudva: a hullám dús erejében hordja a sorsát,

s mint aki mindig tűrte a két part szűk kalodáját,

én is akarnám már mielőbb, hogy szűnjön a fájás.

Szép szava szólít Isteni keggyel fent ma az Úrnak,

oly gyönyörű, hogy manna a szívnek, s lámpa az útnak.

Azt akarom, hogy hadd legyek itt, és éveket adj még,

annyira kell, hogy szép születésem földje maradj még!

Nékem, Anyám, itt hagyta az álmát, nézve a Napra,

s szép hite selymét tiszta szemével rám sugarazta.

Tán belehalnék abba, ha űznél messzire engem,

lenne a lelkem pokla - „hazátlan” földbe' pihennem.

Drága hazám, hőn, s tiszta szivemből írom e verset,

úgy hiszem azt, hogy lelki fohászom sarjat eredhet.

Ontani vérem hála az égnek tán soha nem kell,

vére „apánknak” hullt bizony értünk százszor, ezerszer.

Nékem, Anyám, itt hagyta az álmát, nézve a Napra,

s szép hite selymét tiszta szemével rám sugarazta.