Éjszakai látogatás

           Valamikor a nyolcvanas évek elején bűvkörébe kerített a korondi népi kerámia. Egy erdélyi művészeti folyóiratban folytatásos vitarovat jelent meg a messze földön híres korongos falu hagyományáról, és annak vadhajtásairól. A vitában érveket és ellenérveket ütköztettek néprajzosok és a szépért rajongó, de laikus hozzászólók. A cikksorozat olyannyira érdekelt, hogy kiollóztam minden egyes részét, és egy nagyméretű füzetbe be is ragasztottam egyenként, úgy, ahogy következtek. Mivel könyv, vagy terjedelmesebb szaktanulmány addig az időpontig még nem jelent meg a témáról, ez a cikkgyűjtemény számomra aranyat ért, minden hasznos tudnivalóval felvértezett. Világossá vált számomra az alkotómunka teljes folyamata, eszköztára és anyagai, eredete, formavilága, motívumkincse, sőt, azoknak a népi keramikusoknak a névsora is, akik az ősi hagyományt nagy gonddal őrizték és újra felvirágoztatták.

            El is határoztam, hogy beszerzek néhány ékes darabot lakásunk díszítésére ezeknek a jó hírű mestereknek keze munkájából. Frissen szerzett ismereteim birtokában elindultam a Székelyföldre kerámiavadászatra.  Lakóhelyünk Korondtól több száz kilométerre esett. Kocsim nem lévén, az út nagy részét vonattal tettem meg. Egészen Csíkszeredáig vitt a Nagybányáról Bukarestbe közlekedő gyors, éjjel két órakor érkeztem meg a negyven ezres székely városba.  Onnan buszjárat majd csak reggel hétkor indult Székelyudvarhely irányába, ahonnan még tovább kell majd utaznom az Isten háta mögötti Korondra.

            Egy igen jó ismerősöm szülei Csíkszeredában éltek, de azidőtájt épp a fiuknál tartózkodtak abban a községben, amelyikben én is éltem családommal. Az idős Tódor házaspár készségesen felajánlotta gazda nélkül hagyott otthonát egy-két ott alvás erejéig. Kaptam címet, lakáskulcsot, a szekrényben találok majd tiszta ágyneműt, szolgáljam ki magamat! 

            Gyalog bandukoltam az állomásról a kihalt éjjeli utcákon a Műjégpálya közelében épült lakótelepig. Az utcai lámpa fényénél meg is találtam azt a tömbházat, amelyikben a keresett lakásának lennie kellett. A lépcsőházba könnyen bejutottam, abban az időben nem zárták még hét lakatra a társasházak bejárati ajtaját a lakók, vagy a házmesterek; a csaknem színmagyar városban nem tartottak a betöréstől, lopástól, vagy a hajléktalanok kellemetlenkedésétől. Ha mégis történtek néha elvétett esetek, nem jelentgettek senkit a rendőrségen, a kemény székely ököl hamar igazságot teremtett, és ebben az értelemben lehetett számítani a szomszédok éberségére és segítőkészségére is.

            Azonnal megtaláltam a Tódorék ajtaját. Vettem a kulcsot, és elfordítottam a zárban. Az ajtó könnyen nyílt, én pedig beléptem felkattintva a villanyt. A rövid folyosó végén nyitva volt a szobaajtó, és ahogy a lámpa fénye bevilágított, egy vetett ágyon akadt meg a szemem, amelyben egy enyhén kopaszodó nagyfejű fiatal férfi horkolt.

            Meghűlt bennem a vér. Szent Isten! Hova kerültem én? Lehet, hogy eltévesztettem az ajtót? Gyorsan ki innen, amíg föl nem ébred az alvó oroszlán! Ezek a székelyek engem itt agyonvernek, ha éjnek évadján hívatlanul hatolok be egy vadidegen lakásba.  Sarkon fordultam, és csendben kiléptem a lépcsőházba.  Felnézek a bejárati ajtóra, azon minden kétséget kizáróan az áll, Dr. Tódor János ügyvéd. Akkor mégiscsak jó helyre nyitottam be! Visszalépek, de ezúttal meg sem állok a nyitott ajtajú szobáig. Egyenesen az ágyban alvó férfihoz tartok. Enyhén megrázom a vállát… Nehezen nyitja ki a szemét, mint akit első álmából ébresztenek. Úgy néz rám, mint egy marslakóra. Nem várom meg, hogy a torkomnak essen, gyorsan mondom a nevemet, meg hogy honnan jövök, kitől kaptam a kulcsot. Bólogat, mintha értené, de még nem áll össze neki egyértelműen a kép. Felül az ágyon, hagyja, hogy végigmondjam, aztán végre megszólal:

              - Na, most kezdje az egészet elölről!

            Nincs mit tenni, elmondom még egyszer. Látom, hogy kisimulnak arcának összevont ráncai. Bemutatkozik. Tódor Zoltánnak hívják, ő az ügyvéd kisebbik, még nőtlen fia, a barátomnak az öccse. Amúgy négyen vannak testvérek, mind fiú. Cigarettával kínál, mondom, nem dohányzom, ő viszont rágyújt.  Elnézést kér a rendetlenségért, elmondja, hogy ő tulajdonképpen nem itt lakik, de hogy a szülei nem tartózkodnak itthon, felhozott az üres lakásba egy kis nőcit, akit azóta már haza is küldött. Neki viszont nem volt kedve a város túlsó végébe gyalogolni, hiszen ebben a kései órában már nem járnak a buszok, a taxi pedig ritka és drága. Megértően bólogatok. Kérdezi, hogy éhes vagyok-e. Mondom, hogy köszönöm, nem, fárasztó utam volt, szeretnék lefeküdni, mert reggel továbbutazom a busszal. 

            Megmutatja a fürdőszobát, meg a szobámat, ad tiszta ágyneműt, és visszavonul. Megvetem magamnak a kanapét és lefekszem, igyekszem elaludni, de csak forgolódok, rég túl vagyok már a holtponton.  Örülök viszont, hogy fedél van a fejem fölött, és még a képemet sem verték szét. Agyam, kezem pedig már a korondi színes cserepek között csörömpöl.