Életre kel a múlt

Jó szülői házunk, ó, te kedves otthon,
benn az idő pókja álmatag hálót fon.
Nem vár oda senki, arra minek mennék?
Kapuján a szél jár, mint hívatlan vendég.

De most elibém fut az elárvult porta,
jó bő fél évszázad koptatta, tiporta.
Emléket keresek, rám köszön száz dolog:
suttyóként magamnak kis kuckót ácsolok.

Az a boldog gyermek dolgozik, mint a vak,
el nem tántorítja, hogy vára ingatag;
s robajjal dől össze, amit tákol karom,
van nagy riadalom ott a tyúkudvaron.

Holt anyámat hallom: tálalva az étel!
Ünnep ez, a család most együtt ebédel.
Jó apám gyöngéden megfeddi az ácsot:
már megint kinn hagytad a nagykalapácsot!

Régen elment ő is, többé már nem korhol,
de nem vitt az útra a kenyérből, borból.
A vén pincegádort marja az enyészet,
a falépcső merő vadgomba-tenyészet.

Nedvességtől dagadt a nagy hordó alja,
a tetejét pedig - már a szú furdalja.
A boltívek alatt gyakran szólt a nóta,
akik ott danoltak, rég holtak azóta.

Boldog ősi fészek, emlékekkel teli,
a bóklászó benne önmagát nem leli,
múltja tükörképét talán visszakapja,
de mindig meghal ott szíve egy darabja.